Gordon & Williams: Zuhanás a mélybe (részlet)

Myreille

Félelmetesen izgalmas: egy tizennégy éves albínó fiú, és barátjának földalatti kalandjai.

Roderick Gordon és Brian Williams a londoni University College-ban lettek jóbarátok. Két évtized elteltével ismét találkoztak. Roderick a vállalati pénzügyek világában dolgozott, Brian filmezett, festett és írt. Egy beszélgetés alkalmával felelevenítették közös szenvedélyüket, a régészkedést. A szavakat tett követte ésmegírták Az alagutak rejtélyét, majd saját kiadásban megjelentették. A könyvre aztán Barry Cunningham csapott le, aki J. K. Rowlingot is felfedezte. Az alagutak rejtélye, 2008-ban a világ 40 országában, 30 nyelven látott napvilágot. A szerzőpáros a sikert látva úgy döntött, Will Burrows kalandjai folytatódnak, így jelent meg 2009-ben a Földmély titka. Most a sorozat harmadik részét tartja kezében az olvasó – és bár a szerzők trilógiát terveztek, Will kalandjai kifogyhatatlannak tűnnek, és a páros már a negyedik köteten dolgozik.

Amikor az előző kötet, a Földmély titka végén Will, Chester és Elliott egy gigantikus földalatti kráterbe, a Kútba zuhant, még egyikük sem tudhatta, hogy zuhanásuk végén egy ismeretlen, az eddig látottakat is felülmúló világ tárul fel majd előttük. Új barátok, régi ellenségek, elképesztő csodák és rémisztő teremtmények fogadják őket a Föld minden eddiginél mélyebb bugyraiban. Furcsa gombaképződmények, földalatti folyók, rejtélyes építmények és régmúltból származó tárgyak jelzik a csapat útját, amely egyaránt vezethet a Felvilágba, vagy még lejjebb, egy titokzatos nép nyomában; Willnek kalandjai közepette ráadásul múltbéli tetteivel és bizonytalan jövőjével is meg kell birkóznia. Mindeközben a felszínen életre-halálra szóló játszma kezdődik a styxek és az őket megállítani próbáló ellenállók között. Az igazi meglepetések pedig még hátravannak…

Roderick Gordon & Brian Williams: Zuhanás a mélybe (részlet) – Agave könyvek

ELSŐ RÉSZ

Közelebb, távolabb

Első fejezet

– Hrrrrpff – nyögött fel Chester Rawls halkan az orra alatt. A szája úgy kiszáradt, hogy beletelt pár percbe, míg meg tudott szólalni. – Jaj, anyu, hagyjál már, légy szíves – morogta, minden bántó él nélkül.
Valami csiklandozta a bokáját, pontosan úgy, ahogy az édesanyja szokta, amikor Chester nem reagál az ébresztőóra sípolására, és képtelen kimászni az ágyból. És jól tudta, hogy addig nem marad abba a csiklandozás, amíg le nem dobja magáról a paplant, és el nem kezd készülődni az iskolába.
– Kérlek, anyu, csak még öt percet! – könyörgött még mindig csukott szemmel.
Olyan kényelmes volt a takaró alatt feküdni, bebugyolálva, hogy ki akart élvezni minden percet. Az igazat megvallva gyakran csak úgy tett, mintha nem hallaná az ébresztőt, mert tudta, hogy az édesanyja végül úgyis bejön felkelteni.
Nagy becsben tartotta azokat a pillanatokat, amikor kinyitván a szemét édesanyját látta ott csücsülni maga mellett, az ágy végében. Chester szerette elevenségét és a reggeli napsütést idéző, vidám mosolyát. Bármilyen korán ébredt is, minden reggel ugyanígy sugárzott. – Én reggelente élek igazán – hangoztatta nem egyszer vidáman –, míg a te zsémbes apád csak több csésze kávé után tud magához térni. – Majd goromba képet vágott, begörbítette a vállát, és nagyokat morrantott, akár egy sebzett medve; ilyenkor Chester követte a példáját, és együtt nevettek.
Chester elvigyorodott, ám ekkor váratlanul életre kelt szaglóérzéke, és támadást intézett ellene. A vigyor egy csapásra eltűnt az arcáról.
– Fúj, anyu, mi ez? Szörnyen büdös! – kapkodott levegő után. Nem talált magyarázatot a bűzre. Aztán, mintha valaki kikapcsolta volna a tévét, az anyja képe szertefoszlott. Azonnal felpattant a szeme, és idegesen körülnézett.
Sötét volt.
– Mi a fene? – mormolta. Körbeölelte az áthatolhatatlan, összefüggő feketeség. Aztán a szeme sarkából megpillantott valamit: halovány fényt. Miért van itt ilyen sötét? Habár a világon semmit nem látott, ami bizonyította volna, hogy a hálószobájában van, elméje megfeszített erővel azon dolgozott, hogy meggyőzze: valóban ott van. Lehet, hogy az a fény az ablak felől jön, a szag meg… talán valami odakozmált lent a tűzhelyen? Mi folyik itt?
A szag nagyon erős volt. Chester kénes bűzt érzett, amely mögött ugyanakkor valami más is rejlett … a pusztulás szúrós szaga. A kettő elegye eltömítette orrát, és felkavarta vérét. Fel akarta emelni a fejét, hogy körülnézzen, de nem ment – valami ugyanis leszorította a fejét, sőt, ami azt illeti, a karját és a lábát is; mintha az egész testét leragasztották volna. Első gondolata az volt, hogy megbénult. Nem kiáltott, inkább szapora lélegzettel igyekezett elfojtani a feltörő pánikot. Azzal nyugtatta magát, hogy mivel tapintani még tud, valószínűleg nem bénult le. További bátorítással szolgált az a tény is, hogy be tudta hajlítani ujjait és lábujjait, ámbátor éppen hogy csak. Olyan volt, mintha valami tömör és mozdíthatatlan anyagban rekedt volna.
Megint csiklandozást érzett a bokáján, és lelki szemei előtt újból felsejlett anyja ködös alakja.
– Anya? – kérdezte óvatosan.
A csiklandozás abbamaradt, majd egy mély és gyászos hang törte meg a csöndet. Nem hangzott emberinek.
– Ki az? Ki van ott? – szegült szembe a sötétséggel.
Félreismerhetetlen nyávogás érkezett válaszul.
– Bartleby? – rikkantott fel Chester örömmel. – Te vagy az, Bartleby?
A macska nevének említésére a fiút megrohanták az emlékek. Zihálva idézte fel, hogyan ejtették csapdába őket a regulátorok, Willt, Calt és Elliottot – hátuk mögött a hatalmas, Kútnak nevezett üreggel. – Ó, istenem! – nyöszörgött. A styxek markában a biztos halál várt rájuk. Akár egy jelenet egy rémálomból, amely ébredés után sem halványul el. És minden olyan frissnek tűnt, mintha alig néhány perce történt volna.
Ekkor újabb emlékek tértek vissza.
– Jézusom! – suttogta, miközben újraélte a pillanatot, amikor Rebecca, a Will családjába beépült styx lány felfedte, hogy egész idő alatt volt egy egypetéjű ikertestvére. Eszébe jutott, milyen kegyetlenül gúnyolódtak az ikrek Will-lel, milyen könyörtelen élvezettel leplezték le tervüket, hogy egy halálos vírussal, a Domíniummal felvilágiak tömegeit fogják kiirtani. Az ikrek követelték, hogy Will adja fel magát, de ekkor előlépett Will öccse, Cal, és jajveszékelve kérte, hadd menjen haza.
Chester maga előtt látta, ahogy a golyózápor leteríti a fiút.
Cal meghalt.
Chester megborzongott. Felrémlett előtte barátja, Will képe, ahogyan egymás felé nyújtják a kezüket, miközben Elliott kiabál, és mindhárman össze vannak kötve. Chester tudta, hogy abban a pillanatban még volt remény… de miért is? Miért volt még remény?… nem emlékezett. Kilátástalan helyzetbe kerültek, amelyből nem volt menekvés. Chester elméjében olyannyira összekuszálódtak a dolgok, hogy beletelt néhány másodpercbe, amíg rendezni tudta gondolatait. Igen! Megvan! Elliott a Kút mélyébe akarta vinni őket… még nem volt késő… még meg tudtak volna menekülni.
Ám aztán minden balul sült el. Hunyorított, mintha a retináját még mindig égették volna az ágyúk tüzes villanásai és perzselő fehérség. Újra érezte, hogy rázkódik alatta a föld, és újabb emlék tört fel – a Kút pereme felett átrepülő Will képe.
Chesternek érezte a pánikot, ahogy Elliott-tal igyekeztek megtartani magukat, nehogy Will és Cal testének súlya lehúzza őket. Ám hiába küszködtek, hiszen egymáshoz voltak kötözve, és a következő pillanatban már zuhantak is lefelé, a Kút sötét mélyébe.
Most már emlékezett a süvítő, kellemetlen szélre, amelytől nem kapott levegőt… és a villódzó vörös fényekre, a döbbenetesen heves forróságra… de most…
…de most…
…most halottnak kellene lennie.
Akkor meg mi ez az egész? Hol a pokolban van?
Bartleby ismét nyávogott egyet, és Chester megérezte a macska meleg leheletét az arcán. Az állat hatalmas, domború feje centiméterekre volt csak tőle. Chester megfeledkezett arról, hogy velük együtt a macska is átbucskázott a peremen… és most itt van.
Bartleby nedves nyelve ráspolyként szántott végig az arcán.
– Nemár! – teremtette le Chester. – Elég legyen, Bartleby!
Bartleby erre még lelkesebben nyalogatta, szemmel láthatóan megörült annak, hogy Chester válaszra méltatta.
– Menj innen, te ostoba macska! – kiáltotta növekvő riadalommal Chester. Nem csak az volt a baj, hogy nem tudott megálljt parancsolni a macskának, hanem az is, hogy a macska nyelve úgy dörzsölte, akár egy smirgli, és nyalogatása igencsak fájdalmasnak bizonyult. Chester újult erővel, vadul küzdve próbálta kiszabadítani magát, miközben torkaszakadtából ordított.
Az üvöltözés a jelek szerint a legkevésbé sem riasztotta el az állatot, és Chesternek idővel nem maradt más a tarsolyában, minthogy tőle telhetően minél ádázabbul sziszegjen és hujjogjon. Erőfeszítéseit végül siker koronázta, és Bartleby magára hagyta.
Újra ráborult a csend és a sötétség.
Chester tett egy próbát, és először Elliottot, majd Willt szólongatta, habár fogalma sem volt arról, vajon túlélte-e bármelyikük is a zuhanást. Görcsbe rántotta a gyomrát a rettenetes érzés, hogy rajta kívül talán senki sem maradt életben – leszámítva természetesen a macskát. De a tudat, hogy magára maradt egy óriási, nyáladzó állattal, nem igazán vigasztalta.
Mintha kupán vágták volna, úgy ütött szöget a fejében egy ötlet: lehetséges, hogy valami csoda folytán a Kút alján landolt? Eszébe jutott, mit mesélt nekik Elliott: nem elég, hogy a Kút egy kilométer hosszan húzódott, ráadásul olyan mély volt, hogy – a fáma szerint legalábbis – csupán egyetlen egy ember tudott eddig kimászni belőle. Fékezhetetlen remegés fogta el, legszörnyűbb rémálma közepébe csöppent.
Élve eltemették!
Valamiféle emberi test formájú, sekély sírhantba préselődött; megfeneklett a Föld zsigereiben. Hogyan lesz képes valaha is kimászni a Kútból, vissza a felszínre? Mélyebbre jutott még a Földmélynél is. A szüleihez és régi életéhez való hazatérés reménye egyre távolabb került tőle. – Kérem szépen, én csak haza akarok menni – sápogta magának, és elöntötte a hideg veríték.
Ám ahogy ott feküdt, egy apró hang a fejében rászólt, hogy nem hódolhat be félelmének. Abbahagyta hát a sápogást. Tudta, hogy ki kell szabadítania magát ebből a gyorsan kötő, betonhoz hasonlatos anyagból, és meg kell találnia a többieket. Lehet, hogy szükségük van a segítségére.
Megfeszítette, majd ellazította magát, fészkelődött; és tíz percbe telt, mire kiszabadította a fejét, így jobb vállát bizonyos mértékig már szabadon tudta mozgatni. Aztán, ahogy ezt követően megfeszítette izmait, egy förtelmes, szuttyogó hang hallatszott, és jobb karját hirtelen eleresztette a szivacsos, tapadó anyag.
– Igen! – kiáltott fel diadalittasan. Jóllehet csupán korlátozottan tudta mozgatni a karját, gyorsan végigsimított az arcán és a mellkasán. Rátalált hátizsákja mindkét szíjára, és kicsatolta őket, hátha ezzel is közelebb jut a szabaduláshoz. Aztán, ahogy nagyokat nyögve és szuszogva arra koncentrált, hogy kiszabadítsa magát, a teste egyre inkább felforrósodott az apró mozdulatokkal járó erőfeszítéstől. Úgy érezte magát, mint aki kocsonyából szabadul. Mindazonáltal szép lassacskán sikerrel járt.

Több kilométerrel Chester felett, a Kút peremén az öreg styx lefelé bámult, miközben körülötte folyamatosan szitált, csöpögött a víz, és valahol a távolban kutyák falkája csaholt.
Bár arcába ráncok vetettek árkot, és hajába ezüstös tincsek vegyültek, az öregkor a férfinál nem járt együtt a megszokott törékenységgel. Magas, vékony teste olyan szikáran feszült hosszú, nyakig begombolt bőrkabátja alatt, akár egy íj. Apró szeme, amikor fény vetült rá, egy pár fényesre suvikszolt széndarabként pislákolt, és egész tartásából erő sugárzott, amely mintha átjárta és a szolgájává tette volna az őt körbefonó sötétséget.
Keze intésére egy másik férfi lépett melléje, így a páros vállvetve állt a semmi peremén. Ez a másik személy rejtelmes hasonlóságot mutatott az öreg férfival, igaz, arcát még nem szabdalták ráncok, és koromfekete, hátragereblyézett haja papi sapkaként borította fejét.
A két ember – egy titokzatos faj, az úgynevezett styxek tagjai – egy nemrég lezajlott baleset ügyében nyomoztak. Ebben a balesetben vesztette el az öreg styx is a semmi peremén átsodródott ikerunokáit.
Bár tudta, kevés az esély arra, hogy valamelyik lány életben legyen, az öreg styx arca nem árulkodott bánatról vagy szenvedésről – pattogó hangon vakkantotta parancsait.
Megélénkült a mozgás, ahogy a Kút körül tevékenykedő regulátorok engedelmeskedni kezdtek neki. A katonák – egy speciális különítmény tagjai, akiket a Földmélyben képeztek ki, és akik titkos küldetéseket hajtottak végre a felszínen – a magas hőmérséklet ellenére fakó katonai egyenruhát, nehéz zubbonyt és buggyos nadrágot viseltek. Hosszúkás ábrázatukon érzelemmentes, elszánt kifejezés ült. Egyesek a puskájukra szerelt fénygyűjtő távcsővel pásztázták a Kút mélyét, míg mások foszforeszkáló gömböket engedtek le kábelen, hogy a felsőbb részeket ellenőrizzék. Valószínűtlen volt, hogy az ikreknek sikerült volna megkapaszkodniuk halálos zuhanásuk közben, de az öreg styx biztosra akart menni.
– Van valami? – kérdezte a styxek orrhangú és nyikorgó nyelvén. A szavak ugatva visszhangzottak a Kút körül, és felszöktek a férfi mögött húzódó vágaton, ahol katonái a tőlük megszokott hatékonysággal szedték szét a hatalmas ágyúkat.
– Nyilvánvalóan elpusztultak – morogta ifjú szárnysegédjének az öreg styx, majd azon nyomban, teljes hangerővel újabb parancsot ordított. – Erőfeszítéseit mindenki a fiolák megtalálására fordítsa! – Arra számított, hogy az ikrek valamelyikének, esetleg mindkettőnek is sikerült leakasztani a nyakában lógó apró üvegedénykét, mielőtt átlendültek volna a peremen. – Kellenek azok a fiolák!
Könyörtelen tekintete a körülötte görnyedő regulátorokra vetült, akik a talaj minden egyes szegletét átfésülték. A legnagyobb aprólékossággal néztek be minden szétmorzsolódott szikladarab alá, szétsöpörték a felgyülemlett port, amely még mindig parázslott az ágyúlövedékek után maradt üledéktől. Időről időre az üledék tüzet fogott; apró lángok lobbantak és tekeregtek ki a földből, hogy aztán éppoly hirtelen el is haljanak.
Figyelmeztető kiáltások harsantak, és néhány regulátor hátravetette magát, ahogy döngő robajlással leszakadt a peremből egy darab a Kút másik végén. Több tonnányi, bombázástól meglazult szikla és talaj vált el, és csúszott a mélybe. Annak ellenére, hogy meleg helyzet volt, a katonák egyszerűen csak feltápászkodtak, és visszatértek feladatukhoz; szemmel láthatóan nem rázta meg őket a közjáték.
Az öreg styx visszafordult, és tűnődve a vágat tetején gomolygó sötétségbe meredt.
– Kétségkívül a nő tette – mondta az ifjú szárnysegéd, miután követte parancsnoka tekintetét. – Sarah Jerome sodorta le magával az ikreket.
– Ugyan ki más lett volna?! – csattant fel fejét rázva az öreg styx. – És az egészben az a legfigyelemreméltóbb, hogy halálos sérülése ellenére véghez tudta vinni. – Ifjú szárnysegédjéhez fordult. – A tűzzel játszottunk, amikor felhasználtuk a fiai ellen. Egész egyszerűen megégettük az ujjunkat. Bár semmi sem egyszerű, ha a Burrows gyerekről van szó. – Majd gyorsan helyesbített: – Semmi sem volt egyszerű, amikor a Burrows gyerekről volt szó. – Összeráncolt homlokkal elhallgatott, és mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna: – Hogyan juthatott le ide Sarah Jerome? Ki felel a területért? – Azzal hátrabökött a vágatra. – Felelniük kell ezért a hanyagságért.
A fiatal szárnysegéd lehajtott fejjel vette tudomásul az utasítást, azzal távozott.
Szinte azonnal elfoglalta a helyét egy másik alak. Olyan torz és görnyedt volt, hogy első pillantásra még azt sem lehetett biztosra venni, hogy ember. Egy mocsoktól megkeményedett kendő alól bütykös kezek kúsztak elő a fénybe. A kezek madárszerű mozdulatokkal felemelték a kendőt, felfedvén egy borzalmas, gumós kinövésekkel elcsúfított fejet. Nyirkos, ernyedt hajcsimbókok keretezték arcát és a teljesen fehér, szivárványhártya meg pupilla nélküli szempárt.
– Őszinte részvétem, meg minden, hogy elvesztette… – zihálta az alak, majd tisztelettudón elhallgatott.
– Köszönöm, Cox – válaszolta az öreg styx, ezúttal angolul. – Mindenki a saját szerencséjének kovácsa, és néha történnek sajnálatos események.
Cox egy hirtelen mozdulattal letörölte csuklójával a megfeketedett ajkairól lecsüngő, tejszerű nyálcsíkot, és szétkente szürke bőrén. Csenevész karját feltartotta a levegőbe, majd egy rándítással feljebb emelte az arcához, és karomszerű ujjával megtapogatta a dinnye méretű kinövést a homlokán.
– A lyányai legalább magukkal vitték Will Burrowst meg azt az emse Elliottot – recsegte. – De ettől azért még megtisztítjuk a Földmély többi részét is a renegátoktól, ugye?
– A legutolsó szálig, pont a magától kapott információk segítségével – felelte az öreg styx, majd sokatmondó pillantást vetett Coxra. – De tulajdonképpen miért is kérdezi, Cox?
– Nincs különösebb oka – vágta rá villámgyorsan az alaktalan kupac.
– Ó, szerintem nagyon is van… aggódik, mert Drake eddig mindig kisiklott a kezünk közül. És tudja, hogy előbb-utóbb üldözőbe veszi majd magát, hogy kiegyenlítse a számlát.
– Fogja ám, biza’, én meg várni fogom – jelentette ki magabiztosan Cox, de a szeme alatt kígyózó kék ér lüktetése másról árulkodott. – Drake alapos felfordulást tud…
Az öreg styx felemelte a kezét, mire Cox elhallgatott. Az ifjú szárnysegéd, nyomában három regulátorral, futólépésben közeledett feléjük. A három katona egy sorba rendeződött, majd merev haptákba vágták magukat; szemüket előre szegezték, hosszú puskáikat az oldaluk mellett tartották. Ketten közülük siheder alárendeltek voltak, a harmadik viszont tiszt, ősz veterán, sok-sok évnyi szolgálattal a háta mögött.
Az öreg styx ökölbe szorított kézzel sétált végig a sor előtt, és az utolsó ember, a veterán előtt torpant csak meg. Szembefordult vele; arcát centiméterek választották el a másikétól, és az öreg styx percekig farkasszemet nézett vele, majd lepillantott a férfi harci zubbonyára. Három rövid, különböző színű gyapotszál lógott ki a ruhából a veterán mellényzsebe fölött. Ezek a gyapotszálak hősiességet jelző érdemrendek voltak, a felvilágiak kitüntetéseinek styx megfelelői. Az öreg styx kesztyűs kezével megragadta, egyenként kitépte, majd a veterán arcába hajította őket. A veterán nem pislogott, nem mutatott ki semmiféle érzelmet.
Az öreg styx hátralépett, majd unottan a Kút felé legyintett, mint aki csak egy bosszantó legyet hesseget el. A három katona felbontotta az alakzatot. Piramis formában egymásnak döntötték puskáikat, majd lecsatolták tömött katonai övüket, és takaros kupacba helyezték őket a puskák elé. Minden további utasítás nélkül libasorban a Kút pereméhez meneteltek, és egymás után levetették magukat a mélybe. Még csak sikolyt sem hallattak. Egyetlen bajtársuk sem függesztette fel a környezetükben tevékenységét, hogy végignézze, amint a három katona a mélybe zuhan.
– Kemény igazságszolgáltatás – dicsérte Cox.
– Megköveteljük a tökéletességet – válaszolta az öreg styx. – Hibáztak. Többé nincsenek hasznunkra.
– Tudja, előfordulhat, hogy a lyányok túlélték – bátorkodott felvetni Cox.
Az öreg styx Cox felé fordult.
– Igaz is… a maga népe elhiszi, hogy valaki lezuhan, és túléli.
– Nem az én népem – szabadkozott kényelmetlenül Cox.
– Holmi mítosz a szakadék fenekén váró pompázatos Édenkertről – évődött bohókásan az öreg styx.
– Balgaság – dörmögte Cox, és köhögni kezdett.
– Sosem jutott még eszébe, hogy maga is tegyen egy próbát? – Az öreg styx nem várta meg a választ; összecsapta kesztyűs kezét, és hátrafordult ifjú szárnysegédjéhez. – Küldjön egy különítményt a Bunkerhoz: vegyenek mintát az ottani holttestekből. Ha újra ki tudjuk tenyészteni a Domíniumot, akkor még tarthatjuk a tervet. – Oldalra billentette a fejét, és gonoszul Coxra somolygott. – Még a végén a felvilágiak lemaradnak az utolsó ítélet napjáról, azt pedig nem akarjuk, ugye?
Cox kotyogó hahotában tört ki, és tejköpeteket fröcskölt a levegőbe.

Chester egy másodpercnyi pihenőt sem engedélyezett magának. A testét fogva tartó anyag, bármi is volt, olajosan tapadt a bőréhez, és ahogy tovább küzdött ellene, egyre biztosabb lett abban, hogy az anyag árasztja magából az ocsmány bűzt. Miközben bal karja kiszabadításán dolgozott, az anyag egyszer csak elengedte a jobb vállát, és egy pillanatra rá szabaddá vált felsőteste nagy része. Diadalmasat kiáltott, majd egy hangos, cuppanós hang kíséretében felült.
Gyorsan körbetapogatózott a koromsötétben. Minden irányból körbevette a ruganyos anyag. Chester éppen csak el tudta érni a mélyedés tetejét, ahol a görbület egyenessé vált. Kis darabokat tépett ki az anyagból maga körül: halvány fogalma sem volt, mi lehet ez a rostos és zsíros tapintású dolog. Mindenesetre az anyag fogta fel a becsapódását; bármilyen őrülten is hangzott, ennek köszönhette az életét.
– Na nem! – tiltakozott hevesen a gondolat ellen. Kellett lennie más magyarázatnak.
A kabátjára akasztott lámpásnak azonban hűlt helyét lelte, mire kapkodva végigkutatta a zsebeit tartalék fénygömbök után.
– Hogy a fene essen bele! – átkozódott, amikor tudatosult benne, hogy a nadrágzsebe leszakadt, így búcsút mondhat a fénygömböknek is.
Megkísérelt talpra állni, de a lábát továbbra is szorosan tartotta a szivacsos anyag. Ráadásul nem ez volt az egyetlen akadály.
– Ez meg mi a csuda? – vette észre a dereka köré fonódó kötelet. Elliott ezzel a kötéllel kötötte össze őket a Kút tetején. Kés híján csak egyet tehetett: ki kellett bogoznia a csomót. A feladat nehezebbnek bizonyult, mint azt Chester gondolta, mert olajos keze folyton lecsúszott a kötélről.
Hosszas ügyetlenkedés és átkozódás után végre sikerült kioldania a csomót, és meg tudta lazítani a kötelet.
– Na végre! – kurjantotta, majd egy szívószál szörcsögéséhez hasonlatos hanggal mindkét lábát kihúzta a szivacsos anyagból. Feltápászkodott. Ekkor érezte csak, mennyire fáj minden porcikája, mintha legalábbis élete legkeményebb rögbimeccsén lenne túl egy csapat felbőszült gorillával. Ráadásul a kötél is felhorzsolta a nyakát meg a kezét. Chester hangos nyögéssel megnyújtózott, és fölfelé kémlelve próbálta kivenni, hogy honnan esett le. A legjobban azt furcsállta, hogy a zuhanás első pillanatai – amikor alig kapott levegőt a füle mellett fütyülő légáramlattól – és Bartleby bokabökdösős ébresztése közötti időszakból nem sokra emlékezett.
– Hol a halálban vagyok? – ismételgette. Körbenézve néhol halványan derengő fényt pillantott meg, és bár nem tudta, mi adja a világosságot, a sötétség enyhülésétől máris jobban érezte magát. A szeme amúgy is egyre jobban hozzászokott a sötéthez, és most már ki tudta venni a zsákmányát becserkésző jaguárként köröző macska el-elsuhanó sziluettjét is.
– Elliott! – kiáltott. – Itt vagy, Elliott?
Kiáltásai bal felől visszhangként verődtek vissza, ám jobbról nem hallott semmit. Tovább szólongatta barátait: – Hallasz, Elliott? Will! Hahó, Will! Merre vagy? – Ám nem érkezett válasz.
Nem állhatsz és kiáltozhatsz itt egész nap, feddte meg magát Chester. Az egyik fényfolt a közelében derengett, és Chester elhatározta, hogy megnézi magának. Kikászálódott a gödörből, de nem mert felállni, mert egész teste tocsogott a csúszós folyadéktól, ezért inkább négykézláb haladt a rugalmas felületen. Mászás közben újabb dologra lett figyelmes: furcsán könnyűnek érezte magát, mintha vízen lebegne. Biztos még mindig kába vagyok a fejemet ért ütésektől, gondolta, majd az előtte álló feladatra koncentrált.
Apró, gondosan kiszámított mozdulatokkal araszolt előre, és a fény felé nyújtotta ujjait. A fény egyszer csak kinyújtott tenyerét érte, és Chester rájött, hogy a fény forrása beágyazódott valahová a gumiszerű anyagba. Feltűrte ingujját, és belenyúlt a mélyedésbe.
– Fúj! – fintorgott, ahogy a síkos folyadék beburkolta karját, majd óvatosan kibányászta a világító tárgyat. Egy styxlámpás volt. Nem tudta, vajon ez az ő lámpása-e, vagy valaki másé, de nem is számított. Feltartotta, hogy megszemlélje környezetét, és ettől annyira felbátorodott, hogy azonnal talpra emelkedett.
Szürkés, korántsem sima, sokkal inkább barázdált, lyukacsos felületen állt, amely a legjobban egy elefánt bőréhez hasonlított. A lámpás fényében Chester más tárgyakat is észrevett, amelyek szintén beleragadtak az anyagba, kisméretű kavicsoktól egészen a nagy szikladarabokig. Nagy erővel csapódhattak az anyagba, mert áthatoltak rajta – pont, ahogy Chester is.
A magasba emelte a lámpást. A talaj szelíden hullámzó fennsíkként terült szét körülötte. Chester óvatosan visszaegyensúlyozott a mélyedéshez, amelyből korábban kikászálódott, és alaposan szemügyre vette. Nem hitt a szemének, és ámulatában felnevetett. Az anyag felszínébe mélyedve saját testének körvonala rajzolódott ki. Eszébe jutott kedvenc szombat reggeli rajzfilmsorozata, amelyben a peches prérifarkas rendre mély szakadékokba zuhant, és a becsapódása nyomán mindig prérifarkas formájú mélyedés képződött a kanyon fenekén. És most a mese valósággá vált: itt a Chester formájú változat! A rajzfilm már nem is tűnt olyan viccesnek.
Beugrott a mélyedésbe a hátizsákjáért. Beletelt egy kis időbe, míg kiráncigálta, végül felvette a hátára, és kimászott a mélyedésből. Aztán felemelte a kötelet.
– Balra vagy jobbra? – vacillált a kötél mindkét irányban sötétségbe vesző vége láttán. Végül találomra kiválasztotta az egyik irányt, megacélozta szívét, hiszen nem tudhatta, mit talál a rugalmas anyagba mélyedt kötél túlsó végén, és elindult.
Alig ment tíz métert, amikor is egy rántásnál hirtelen a kezében maradt a kötél vége. A lendülettől a fenekére huppant. Áldotta a szerencséjét, hogy a földalatti gumiszőnyeg felfogta az esést. Felkászálódott, és megvizsgálta a kötélvéget. Kirojtosodott, mintha elvágták volna. Chester ennek ellenére tovább tudott haladni a kötél hagyta vágat mentén, és rövidesen egy mély gödörhöz érkezett. Oldalazva megkerülte a gödröt, majd belevilágított.
Ide is becsapódhatott valaki: a mélyedés körvonalai ugyan nem rajzolták ki olyan tökéletesen egy ember alakját, mint Chester esetében, de ez a másik illető mintha az oldalára zuhant volna.
– Will! Elliott! – kiáltotta ismét Chester. Ezúttal sem érkezett válasz, azonban váratlanul újból felbukkant Bartleby. Nagy szemét pislogás nélkül szegezte Chesterre. – Mi van? Mit akarsz? – mordult rá ingerülten Chester. A macska komótosan az ellenkező irányba fordult, és a talajnak lapulva elkezdett kúszni. – Azt akarod, hogy veled menjek… erről van szó? – Bartleby pont úgy viselkedett, mintha éppen becserkészne valamit.
Chester követte a macskát, mígnem elértek egy függőleges falhoz. A fal a már megszokott szürke gumis anyagból képződött, és patakokban csorgott le rajta a víz.
– Na és most, merre tovább? – követelőzött Chester, mert kezdte azt hinni, hogy a macska csak a bolondját járatja vele. Chester vonakodott messzire elkóborolni, mivel félt, hogy eltéved, ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy előbb-utóbb le kell nyelnie a keserű pirulát, és fel kell fedeznie magának az egész térséget.
Bartleby csontvázszerű farkát csóválva előre bökött a pofájával: Chester egy rést látott meg a falban. A nyílást vízfüggöny takarta el.
– Oda be? – próbált Chester bevilágítani a styx lámpással a vízesésen keresztül. Bartleby válaszul átlépett a zuhatag alatt, Chester pedig nem tehetett mást, mint hogy utána ment.
Egy barlangféleségben találta magát. Nem Bartleby volt az egyetlen élőlény odabent. Valaki más is gubbasztott az egyik sarokban. Szanaszét szórt papírok hevertek körülötte.
– Will! – tátotta el a száját Chester, és a barátja megmenekülése felett érzett megkönnyebbüléstől alig bírt megszólalni.
Will felemelte a fejét, és a kezében tartott gömb fénye foltokban világította meg az arcát. Nem szólt, csak bambán bámult Chesterre.
– Will? – szólította meg ismét Chester. Megrémítette barátja némasága, gyorsan letérdelt mellé.– Megsérültél?
Will változatlanul csak bámult rá. Aztán beletúrt olajtól csöpögő, fehér hajába, és elfintorodott.
– Szólalj már meg, Will!
– Jól vagyok, már a körülményekhez képest – válaszolt végül monoton hangon Will. – Ha nem számítjuk a hasogató fejfájást és a pokolian sajgó lábamat. Meg hogy nagyokat pukkan a fülem. – Will nagyokat nyelt. – Biztos a légnyomásváltozás miatt.
– Az enyém is be van dugulva – vágta rá Chester, aztán felfogta, hogy ez most teljesen lényegtelen. – Mióta vagy idebent, Will?
– Nem t’om.
– De hát miért… mit… te… – dadogta összeakadt nyelvvel Chester. – Hiszen megúsztuk, Will! – robbant ki belőle a nevetés. – Megúsztuk, a pokolba is!
– Nagyon úgy tűnik – felelte tompán és összeszorított szájjal a barátja.
– Neked meg mi bajod? – ripakodott rá Chester.
– Nem tudom – motyogta Will. – Én már nem tudok semmit.
– Hogy érted ezt?
– Azt hittem, újra láthatom majd az apámat – felelte lehorgasztott fejjel Will. – Egész idő alatt, a sok elszenvedett szörnyűség közepette egyetlen dolog tartotta bennem a reményt… hittem benne, hogy találkozni fogok apával. – Felemelt egy piszkos Miki egeres fogkefét. – De az álmodozásnak vége. Apa halott, és csak ezt az ostoba, tőlem elcsent fogkefét hagyta maga után… meg azt a sok, naplójába firkált zagyvaságot.
Will kiválasztott egy átnedvesedett papírlapot, és felolvasott egy mondatot a macskakaparásból.
– Egy „második nap”… a Föld középpontjában? Mit akar ez jelenteni? – Bánatosan felsóhajtott. – Nincs semmi értelme.
Hangja suttogásig halkult.
– És Cal… – Will önkéntelenül zokogásban tört ki. – Az én hibámból halt meg. Tennem kellett volna valamit, hogy megmentsem. Fel kellett volna adnom magam Rebeccának… – Mérgesen csettintett a nyelvével. – Bocsánat, a Rebeccáknak – javította ki magát. Felnézett, és megtört tekintete Chesteren pihent meg. – Ha behunyom a szemem, csak a Rebeccák arcát látom… ahogy bepréselik magukat a szemhéjamon át… két gonosz ábrázat, gúnyolódó és ordítozó szájjal. Nem bírom kiverni őket innen – csapott öklével egy nagyot a homlokára. – Au, ez fájt – nyögött fel. – Ezt meg miért csináltam?
– De hát… – kezdte Chester.
– Akár fel is adhatnánk. Mi értelme az egésznek? – szakította félbe Will. – Hát nem emlékszel, miket meséltek a Rebeccák a Domínium-tervről? Sehogy se tudjuk megakadályozni, hogy szabadjára engedjék a vírust a felszínen, innen lentről legalábbis biztosan nem. – Teátrális mozdulattal egy olajos tócsába hajította a Miki egeres fogkefét. – Semmi értelme – hajtogatta.
Chester kezdte elveszteni a türelmét.
– Annyi értelme azért van, hogy idelent vagyunk, együtt vagyunk, és jól megmutattuk azoknak az ördögi teremtményeknek! Olyan ez… olyan ez… – Chesternek egy percig keresgélnie kellett a megfelelő szavakat. – Olyan ez, mint amikor újraéledsz egy számítógépes játékban… tudod, amikor elölről kezdheted a játékot. Kaptunk egy második esélyt, hogy megpróbáljuk megállítani a Rebeccákat, és megmentsük az embereket a felszínen. – Kikapta a fogkefét a pocsolyából, lerázta róla a vizet, és visszaadta Willnek. – A lényeg, hogy megcsináltuk, és még mindig élünk, az Isten szerelmére!
– Nagy ügy – motyogta Will.
– Még jó, hogy nagy ügy! – rázta meg barátja vállát Chester. – Mi lesz már, Will, hiszen mindig te tartottad bennünk a lelket, te rángattál magad után minket, te voltál az a dilis, aki… – Chester egy lélegzetvételnyi szünetet tartott nagy izgalmában – Akinek mindig muszáj volt megnéznie, mi rejlik a következő kanyar után. Rémlik?
– Éppen emiatt keveredtünk ekkora csávába, nem? – kérdezett vissza Will.
Chester egy „hmm”-nek és „ühüm”-nek egyaránt vehető hangot hallatott, majd határozottan megrázta a fejét.
– Csak szeretném, ha tudnád… – ám a hangja elvékonyodott, és tekintetét a földre szegezte. Csizmájával egy kis szikladarabot görgetett balra-jobbra. – Will… akkora hülye voltam.
– Most már nem számít – válaszolta Will.
– De igenis számít! Címeres ökörként viselkedtem… annyira elegem lett mindenből… főleg belőled. – Chester hangja visszanyerte magabiztosságát. – Sok mindent mondtam, amit nem gondoltam komolyan. Most viszont én kérlek, hogy folytassuk, és fogadom, hogy soha többet nem fogok nyavalyogni. Ne haragudj rám!
– Ugyan már – dünnyögte feszengve Will.
– Csak tedd azt, amihez a legjobban értesz… találd meg a kivezető utat – nógatta Chester.
– Oké – adta meg magát Will.
Chester rászegezte tekintetét.
– Ajánlom is, Will! Nem csak én számítok rád, hanem az a sok ember is a felszínen. Ne feledd, hogy a szüleim is odafent élnek. Nem akarom, hogy elkapják a vírust, és meghaljanak.
– Nem, hát persze, hogy nem – vágta rá Will, és Chester szüleinek említésére végre megint tisztán látta a helyzetet. Tudta, mennyire szereti barátja a szüleit, akiknek sorsa – százezrek, talán milliók sorsával egyetemben – megpecsételődik, ha a styxek terve megvalósul.
– Akkor hát, nosza, haver – ösztökélte barátját Chester, és kinyújtott kezével felsegítette Willt. Együtt léptek ki a vízesés alól.
– Chester – mondta Will, aki egyre jobban magára talált. – Van még valami, amit tudnod kell.
– Mi az?
– Nem vettél észre semmi furcsát ezen a helyen? – kérdezte Will, és kíváncsian barátjára nézett.
Chester nem tudta, hol kezdje a felsorolást, ezért csak megrázta a fejét. Göndör, olajos haja az arcába csapódott, egy tincs megakadt a szája sarkában. Undorodó arccal kihúzta, majd párszor kiköpött.
– Nem, ha csak azt nem számítjuk, hogy ez az izé, amire estünk, bűzlik, és szörnyű íze van.
– Azt hiszem, egy baromi nagy gombára estünk – mondta Will. – Nyilván a Kút falából állt ki, és mi egyenesen ráestünk. Egyszer láttam valami ilyesmit a tévében, hogy van valamilyen óriási gomba Amerikában, amely több ezer méterrel a föld alá nyúlik.
– Ezt akartad mondani?
– Nem – mondta röviden Will. – Van ennél sokkal érdekesebb is. Nézd csak! – A tenyerén ülő fénygömböt óvatosan a magasba dobta. A gömb öt méterre repülhetett tőle, majd lassan visszalibegett Will tenyerébe. Olyan volt, mintha lassított filmet nézne.
– Hé, ezt hogy csináltad?
– Próbáld meg te is – mondta Will, és átadta a gömböt Chesternek. – De ne dobd el erősen, mert akkor elveszítjük.
Chester Will mozdulatát utánozva feldobta a gömböt. Mivel ő erősebben dobta fel, ezért a gömb majdnem húszméternyire felszállt, és bevilágította a föléjük benyúló gombákat, aztán lassan ismét visszalibegett. Fénye megcsillant az arcukon.
– De hát hogyan…? – tátotta el a száját Chester döbbenten.
– Nem érzed, hogy… izé… alig van súlyod? – keresgélte Will a megfelelő szavakat. – Az alacsony gravitáció miatt van. Szerintem úgy a harmada lehet annak, amihez a felszínen hozzászoktunk – magyarázta Will felfelé mutatva. – Ez az oka annak is, miért értünk ilyen puhán földet, és miért nem vagyunk olyan laposak, mint a palacsinta. De ha nem vigyázol, leesel innét, és újra a Kútban találod magad.
– Alacsony gravitáció – ismételte meg Chester, miközben megpróbálta megemészteni a hallottakat. – Az pontosan mit is jelent?
– Azt, hogy nagyon-nagyon sokat zuhantunk.
Chester értetlenül nézett vissza rá.
– Gondolkodtál már azon, hogy mi lehet a Föld középpontjában? – kérdezte Will.

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra