Sean Scully: Átutazó – Retrospektív kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

“Ha összerakod Mondriant, Matisse-t és Rothkót, megkapod a festészetem…” (Sean Scully) Figyelmeztetés! A poszt túl sok ént tartalmaz, mert így hatott rám a kiállítás.

Pandémia idején senkit se tudok jó szívvel arra biztatni, hogy közösségi terekbe menjen, például kiállításokra, miközben a Magyar Nemzeti Galéria A épületében Sean Scully retrospektív kiállítás látható. De megértek mindenkit, aki hozzám hasonlóan képtelen ellenállni a csábításnak és maszkban valamint távolságtartó üzemmódban végigjárja a termeket, mert az intenzív élmény, az erős, formáló hatások és a lélekig hatoló gondolatok felejthetetlenek. 

 

Kitérő, eltérő

Számomra a kaland már akkor elkezdődött, amikor a komor, esős napon beléptem a Budai várba. Beléptem, mert a 16-os buszmegállót nem találtam, ezért felsétáltam a Moszkváról a várba. Majd úgy sétáltam a csendes utcákon egy órát, hogy emberrel alig találkoztam. A Dárda utca sikátorában úgy éreztem magam, mintha turista lennék egy olasz kisvárosban. Teljesen sokkolt a várban szokatlan, bauhaus jellegű házrészlet. A bejárat felett beton virágládákban gyönyörű pompás varjúháj virágzott. A beton is és a pompás varjúháj is a gyengém. Már nyúltam a telefonomért, hogy lefényképezzem, amikor az üvegajtó másik oldaláról a kukák felett, szigorú szempár méregetett. Az üzente idegen vagyok itt, mit bámulok itt. Tovább mentem. A Nőegylet utcában egy kerítést és egy házfalat bámultam meg, egyikre se emlékeztem. A Tóth Árpád sétányon gesztenyéken csúszkáltam, majd nagy ívben kikerültem a Karmelita kolostort és a Sándor-palotát. Miközben az apró Kockásfülű nyulat fényképzetem, a lazán tartott pöttyös esernyőmet felkapta a szél és átlibbentette a korláton. Csomók kioldása után visszaszereztem az esernyőmet. Visszacsomóztam a kaput – vidéki lány vagyok, ismerem a módit -, majd végül “enyém volt” a palota előtti tér. Elázva, boldogan turistáskodtam tovább, és értem oda a Sean Scully kiállítás sajtómegnyitójára.

Pandémia idején a nyilvános vécéket is kerülöm, tükörrel meg nem találkoztam, így csak a nap végén jöttem rá, hogy miközben a lelkem ünneplőben csillogott, a reggeli hajmosás semmit sem ért, hajamat csatakosra frizurázta az eső, a szél és a kapucni. A kiállításon nem fájt a feltört sarkam, utána viszont nagyon.

Azzal a nagy elhatározással léptem be a kiállításra, hogy nem fogok fotózni, csak jegyzetfotókat készítek, mert a saját festményeimet se tudom fotózni, Scully műveivel se kellene próbálkoznom. A több tucat jegyzetfotó mellett azért lett három kép, amit nagyon szeretek:

 

 

 

Minden, amit nem tudok elmondani

“Sean Scully az absztrakció legfontosabb kortárs képviselői közé tartozik, akinek művészetét egyszerre jellemzi formai redukció és referenciális gazdagság, geometrikus építkezés és expresszív önkifejezés. Az 1980-as évektől sajátságos képi nyelvet alakított ki, amely látszólag ellentétes minőségek kifinomult szintézisére épül.”

A kiállítás Scully összes meghatározó periódusát áttekinti, az 1960-as évek korai figurális kísérleteitől az 1970-es évek minimalista formanyelvén, az 1980-as évek expresszív sávokból építkező, plasztikai értékű alkotásain át (Adoráció, 1982) az ablak- és falmotívumokkal asszociálható műcsoportokig (Ablak figura, 2002), a művész sajátos tájértelmezéseiig (Tájvonal-sorozat, Fényfalak-sorozat), illetve egészen a közelmúlt sokakat meglepő figurális fordulatáig (Madonna-sorozat). A kiállítás az időrendet lazán követve, az életmű fontosabb műcsoportjait tematikus egységekbe rendezve mutatja be, hogyan „nyitotta meg” az absztrakciót Scully a tárgyias referenciák és a metaforikus tartalmak felé.

A kiállítás kiemelkedő alkotásai közé tartozik a művész egyik legújabb festménye, a Fekete négyzet (2020), amely a „tiszta érzet” Kazimir Malevics által megfestett ikonjához tér vissza. A képen – amelyet első ízben a Magyar Nemzeti Galéria mutat be a közönségnek – a malevicsi motívum fekete lyukként ékelődik be a „romantikus táj” izzásába: a szinte tapintható Semmi tárgyiasulásaként, egy egzisztenciális szorongásokkal terhelt szituáció kortárs metaforájaként.

A mintegy száztíz Scully-művet bemutató kiállításon a monumentális festmények mellett szerepelnek papírmunkák, illetve megjelenik egy-egy plasztika és fotómű is. A művek értelmezését – a falakon és a tárlókban – a művész saját írásai, feljegyzései és vázlatai segítik. A művészettörténeti múlttal folytatott párbeszéd kulcsfontosságú az életmű értelmezése szempontjából. Külön szekciók foglalkoznak a művész olyan meghatározó alkotókra vonatkozó reflexióival, mint Vincent van Gogh és Pierre Bonnard. A kiállítás szövetébe mintegy beékelődik egy Bonnard-festmény is a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből, tovább árnyalva a festészettörténettel folytatott dialógust.

A tárlat címe Scully egy különös szépségű sorozatát, az Átutazó-festményeket idézi. A műveken képalapba beékelődik egy másik kép (a művész kifejezésével inset), amely minden esetben elcsúszik a kompozíció függőleges szimmetriatengelyétől. Mintha elmozdult volna, mintha mozgásban lenne. Az insetek értelmezhetők elidőző, mozgásban lévő figurákként, magányos emberalakokként, amelyek áthaladnak a horizonton. „Az inset, vagyis a belső, egy átutazó egy nagyobb struktúrában, amely asszociálni enged az anyára és a gyermekre, valamire, amit egy nagyobb dolog tart és véd” – fogalmazott a művész. Az utazás, illetve az anya és a gyermek asszociációja egyfajta életmetaforává avatja a képsík és az inset kapcsolatát: Scully az időben változó formák-alakzatok útját, alakulását, a konstellációk módosulását mutatja fel a művein. Mindez személyes tapasztalatokkal és emlékekkel is összefügg: talán az utazás, az emigráció szerepére is utal az ír származású, Angliában nevelkedő, majd Amerikában letelepedő, később pedig Európába időről időre visszatérő művész életútjában, ugyanakkor a változó konstellációk folyamatos keresésének igényére is vonatkozik.

Scully egyfajta érzelmi geometriát alakított ki az évek során, amelyet az ösztönösség és az intellektuális reflexió dinamikája jellemez. A kiállítás azt vizsgálja, hogy Scully miképpen értelmezi újra az absztrakció hagyományait és tágítja ki a fogalmát: művészetének perspektívájából szemlélve a festészet történetére és a klasszikus alkotásokra is másképp tekinthetünk.” (Forrás: sajtóanyag)

Én nem tudok és nem is akarom azt a pózt felvenni, amikor így tudnék Scullyról és a művészetéről beszélni. Fehér Dávid kurátor viszont szívből, lelkesen tud (így) beszélni a kiállításról és a képekről. Élmény vele végigjárni a termeket.

 

Sean Scully és én

Tudom, hogy nagy szavakkal, szakzsargonnal méltatni kellene Sean Scully-t, de azt hiszem rajongásom és tiszteletem legőszintébb formája, ha arról mesélek, hogyan hatott és hogyan hat rám a művészete.

Hónapok óta szenvedek a csíkokkal, a maszkolásokkal, a tökéletlen élekkel. Muszáj volt élőben látom az Átlós beékelést. A rétegeket. A türelmet, a mély levegővételeket két réteg között. Én általában türelmetlen vagyok, kapkodok a kötelező dolgaim feszítésében teremtett rövid csendekben.

Egyik jegyzetem az Átlós beékeléshez:

A Landline-sorozat egyszerre keserített el és lelkesített. Kishitűségemből fakad, hogy nem tudom meglátni saját nagyszerűségemet, amikor a világ leképezésének folyamatában ugyanarra a gondolatra jutok, mint egy elismert művész. Csak azt érzem, hogy ezt a poént elvitte más, megcsinálta már, csak halvány utánzata lehetek az elsőknek és megkérdőjelezek mindent magamban. Több tucat mély levegővétel – megint ezek a levegővételek – kell ahhoz, hogy túl tudjak jutni a csalódottságon, hogy ne feladjam az irányt, hanem még többet tegyek bele önmagamból.

Valószínűleg magamtól sohasem jutott volna eszembe a vásznat alumíniumlemezre cserélni. Ezt eltanulni nincs skrupulusom. Szinte már érzem, ahogyan az ecset csúszik a sima felületen. Már a gondolat részegítő.

A festés mozdulatai amúgy is részegítően hatnak, már csak azzal, hogy a kezemben érzem, mint egy fantommozdulatot. Nem mozog a kéz, mégis érzem a mozgást.

 

 

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért kell kiállítani a festményeket és miért kell élőben látni a 21. században. A saját képeimnél az az elméletem, hogy a festményeim szerves része a mozgás, és ezt nagyon szeretném másoknak is megmutatni, csak ehhez az kellene, hogy valaki más is lássa a képekben azt, amit én, legyen terem és lehetőségem, és nem utolsó sorban kellene egy világjárvány mentes időszak.

A fürdőző olyan alkotás, amit vétek egyetlen, frontális nézőpontból látni. A fürdőző térbelisége elengedhetetlen része az alkotásnak. Ahogy azt is fontos tudni, hogy egy parafrázis. Henri Matisse Bathers by a River festményének absztrakt újragondolása. Ha máskor nem, a két képet nézve, mindenképpen letaglózza az embert Sean Scully zsenialitása.

 

De ugyanilyen mámorítóan letaglózó a Wall of Light Zacatecas is, ahogy a kőfalon megjelenik a fény játéka. Ha a képen nemcsak színes téglalapokat látok, hanem egy mexikói kőfalat, amelyet mindig más színben mutat a fény.

Az idő, a fény és a fal viszonya jelenleg furcsa, de nagyon inspiráló gondolatspirált indított bennem.

És vannak képek, amelyek értelmezéséhez ismerni kell a személyes tragédiákat, örömöket. Számomra ezek a képek a legintimebbek. Szülőként nem is kérdés, hogy egy fájdalom absztrakt kikiáltása mennyire egyértelmű, ahogyan az sem, hogy egy absztrakt festő életművében miért jelennek meg figurák. Szerintem a gyerek iránti szeretet olyan dimenzió, ami nem maradhat a “fal” mögött. Nem tud általános lenni, személyhez kötött.

 

A kiállításon itt van egy nagyon friss, 2020-ban készült Sean Scully festmény is a Black Square sorozatból. 

Sean Scully web>>

Információk a Sean Scully kiállításról >>