élni, lenni, szeretni, enni, horgolni | moksha.hu

term ID:
parent cat ID:21
parent cat ID 1:
post ID:49134
category_21 #32cdd1

Tartalomjegyzék erről az oldalról:

Végtelen sikítás: Napijeggyel Budapesten

Visszaugrás a navigációra
Az oldal cikkei bevezetőkkel:

Végtelen sikítás: Napijeggyel Budapesten

Myreille - Publikálva:

Szilárd elhatározásaimban olykor-olykor megbicsaklom, mert blogot írni jó, és akkor is egy grafomán blogger vagyok, ha már szépen strukturált magazinba rendeztem a gondolataim.

Budapest (Fotó: Myreille)

Budapest (Fotó: Myreille)

Számolni veszélyes, mert akkor megdöbbent az eltelt évek súlya. Már 6 éve lakunk vidéken, de én még mindig hajlamos vagyok úgy gondolni Budapestre, mint  az “én városomra”. Csütörtökön Városkapunál szálltam fel és a Nyugatiig akartam menni, de az Árpád hídnál eszembe jutott, hogy még van annyi időm, hogy megálljak a Lehelen és vegyek a gyerekeknek datolyát és kandírozott ananászt.  A Városkapunál jegyet kellett vennem, így az első kocsiba szálltam fel, majd – milyen meglepő! – onnan is szálltam ki. És az maga volt az időutazás. mert mindig ott szoktam utazni, azokban az években, amikor a Victor Hugo-ban laktam. Mentem fel a lépcsőn és éppen olyan mocskos és elhasznált volt, mint 15 éve én meg egyszerre lépkedtem a jelenemben és a múltamban. Elképzeltem, hogy utolérem magam és a fülembe súgom, hogy nyugi, minden rendben lesz. Persze, akkor se izgultam, hanem lebegtem – olykor fulladoztam – a jelennel, de pontosan tudom, hogy mennyire könnyebb lehettem volna, ha nincs a lappangó, megbúvó félelem. A piacon ott vettem szárított datolyát és ananászt, ahol 15 éve mindig. Itt is utolértem magam, mert régen magamnak vettem, most meg a fiaimnak és magamnak. Csak ritkán használom, de szeretem a felszíni közlekedést a Lehelnél. Mennyivel könnyebb lett volna, amikor Zsombival babakocsiztunk. Benéztem a Balzac utcába is. Annak az utcának minden járdáját és a járdáján az összes repedést ismerem. Szinte hívott, hogy a nosztalgia miatt sétáljak végig, nézzek fel az egykori ablakunkra és a Pozsonyin menjen ki a körútig.  A Nyugatinál volt találkozóm, magam mögött hagytam a múltat és siettem tovább. Félig lejártam a lábam és engedélyeztettem magamnak egy kényeztető kávét. Kiültem az őszi napsütésbe és gyönyörűbb volt a város, úgy mint már sokszor, de megunhatatlan ez az érzés. Itthon – itt vidéken – elveszett tudok lenni, Vác még mindig nem állt össze a fejemben, csupán pontok halmaza és 3-4 hónapja fedeztem fel, hogy DM mellett van itt Rossmann is. Budapesten sohasem vagyok ilyen elveszett. Hiába változik a város én, vele együtt változom én is. Tudom, hogy melyik villamosra kell felszállnom, merre megyek, ha rövidíteni akarok és merre ha turista vagyok a városomban. 6 év nem Budapesten élés után is tudom úgy érezni, hogy csak játszom a turistát. Elföldalattiztam a Hősök terére, de most – mint a gyerekek előtti időkben – , belefér az időmbe egy kis bolondság, a Cipőmágia. Majd azoknak a régi szép időknek az emlékére, amikor heti 3-4-szer délelőtt moziba jártam, mert az volt a munkám, elmentem a Lush új boltjának a megnyitójára. Imádom ezt a csapatot és különösen jó, hogy a termékeik is nagyon klasszak. Kedvem még lett volna maradni, de véget ért a pesti nap, rohannom kellett a vonathoz. Kint tombolt a szél, én pedig úton voltam otthonról hazafelé. Itthon három férfi várt rám. Nem cserélném el ezt a három férfit a régi életemre, de néha jó belelépni a régi lábnyomokba, elkapni azt a pillanatot, amikor a múlt és a jelen összeér. A Deákon felmutattam a 24 órás jegyemet. Az ellenőr egy Thank you!-val nyugtázta, nekem meg kicsit szélesebb lett a mosolyom, hiszen csak az én titkom volt, hogy nem vagyok itt idegen.

Visszaugrás a navigációhoz

Visszaugrás a navigációra