Dan Simmons: Hyperion (részlet)

Myreille

Egy pap, egy katona, egy költő, egy tudós, egy nyomozó, egy templomos kapitány és egy diplomata. Hét ember, hét eltérő életút. S ami közös bennük: a Hyperion.
A 29. században az emberiség uralma galaxisokra terjed ki, polgárai gyarmatbolygók százait népesítik be. A Hegemóniát azonban külső és belső veszélyek is fenyegetik: küszöbön áll a háború a barbár Számkivetettekkel, miközben az emberi civilizáció életét segítő, kiismerhetetlen MI-k rejtélyes terveket kovácsolnak. A pattanásig feszült helyzetben hét zarándok indul útnak egy peremvidéki bolygó, a Hyperion felé. Úticéljuk a téridő törvényeinek fittyet hányó, legendás Időkripták és a félisten­ként tisztelt, rettegett gyilkológép, a Shrike. Heten vágnak neki az útnak, ám közülük csak egy élheti túl a zarándoklatot. Annak az egynek viszont teljesülhet leghőbb kívánsága.

Dan Simmons 1989-es könyve, a Hyperioni énekek néven ismert ciklus első kötete a sci-fi megkerülhetetlen alapműve, amely 1990-ben elnyerte a Hugo- és a Locus-díjat. A Canterbury mesék szerkezetére épülő regény egyszerre nagyszabású űropera és irodalmi kaland, gondos karaktertanulmány és társadalomkritika, zsánereken átívelő kutatás a világegyetem titkai után.

Dan Simmons: Hyperion

Agave

(részlet)

Prológus

A hegemóniai Konzul ébenfekete űrhajójának balkonján ült, és Rahmanyinov cisz-moll prelúdiumát játszotta egy ősi, de jól karbantartott Steinwayen, miközben hatalmas, zöld, gyíkszerű élőlények kavarogtak és bömböltek a lenti mocsárban. Északon vihar készülődött.
A koromfekete fellegek alatt egy óriási nyitvatermőkből álló erdő sejlett fel, míg a zord égen kilenc kilométer magasra tornyosultak a gomolyfelhők. Villám hasított át a horizonton. A hajó közelében időnként homályos, hüllőszerű alakok tévedtek a takarómezőbe: felüvöltöttek, majd felszívódtak az indigókék ködben. A Konzul a prelúdium egyik nehéz szakaszára összpontosított, rá sem hederített a vihar és az éjszaka közeledtére.
A fénysürgöny-adó felcsipogott.
A Konzul abbahagyta a játékot; ujjai a billentyűk felett lebegtek, miközben feszülten fülelt.
Mennydörgés robajlott a fülledt levegőben. A nyitvatermők erdeje felől egy dögevő falka gyászos vonyítása hallatszott. Valahol lent, a sötétben egy borsónyi agyú szörnyeteg válaszul kihívó hangot hallatott, majd elnémult. A takarómező halk szonikus zúgással nyomta el a hirtelen támadt csendet. A fénysürgöny-adó ismét megszólalt.
– A pokolba! – szentségelt a Konzul, és bement fogadni az üzenetet.
A számítógépnek kellett még néhány másodperc, hogy konvertálja és dekódolja az elhaló tachionok tömegét; a Konzul ezalatt töltött magának egy pohár whiskyt. Éppen leült a kivetítőárok párnáira, amikor a tárcsa zölden felvillant. – Indítsd! – mondta a Konzul.
– Vissza kell térnie a Hyperionra! – hallatszott egy fátyolos női hang. A hangot egyelőre még nem kísérte kép; a levegő üres maradt, csupán az adás kódjai pulzáltak, jelezvén a Konzulnak, hogy a fénysürgöny a Hegemónia kormányzati központjából, a Tau Ceti Center bolygójáról érkezett. A Konzul az adás koordinátái nélkül is ugyanerre a következtetésre jutott volna. Meina Gladstone idősödő, ám még mindig gyönyörű hangját ezer közül is felismerte. – A Shrike-zarándoklat tagjaként kell visszatérnie a Hyperionra – folytatta a hang.
Álmodik a nyomor, gondolta a Konzul, és felállt, hogy elhagyja az aknát.
– Önt és hat társát kiválasztotta a Shrike Egyháza a Mindenség jóváhagyásával – mondta Meina Gladstone. – A Hegemónia érdekei azt kívánják, hogy vállalja a küldetést.
A Konzul mozdulatlanul állt az aknában, háttal az adás villódzó kódjainak. Felemelte a poharát, és anélkül, hogy megfordult volna, kiitta az utolsó korty italt.
– A helyzet nagyon zavaros – mondta Meina Gladstone. Fáradtan csengett a hangja. – A konzulátus és az Önkormányzati Tanács három szabványhéttel ezelőtt fénysürgönyözött, hogy bizonyos jelek szerint az Időkripták kezdenek megnyílni. Az Időkriptákat övező antientropikus mező rohamosan terjeszkedik, a Shrike pedig már a Kantár-hegységtől délre is megjelent.
A Konzul megfordult, és visszaereszkedett a párnákra. Meina Gladstone ősöreg arcának holoképe alakot öltött előtte. A nő tekintetéből ugyanúgy sütött a fáradtság, mint a hangjából.
– Azonnal útnak indítottunk egy HAD:űr különítményt a Parvatiról, hogy még az Időkripták megnyílása előtt evakuálják a Hyperionon élő hegemóniai polgárokat. A különítmény időcsúszása kicsivel több mint három hyperioni év lesz. – Meina Gladstone egy pillanatra elhallgatott. A Konzul még sosem látta ilyen nyúzottnak a szenátus elnök-vezérigazgatóját. – Nem tudjuk, hogy az evakuációs flotta időben odaér-e – folytatta –, ám a helyzet még ennél is összetettebb. Észleltünk egy legalább négyezer…egységből… álló Számkivetett vándorbolyt. A boly a Hyperion felé közeledik, az evakuációs különítményünk pedig nem sokkal a Számkivetettek előtt fog csak odaérni.
A Konzul értette Gladstone tétovázását. Egy Számkivetett vándorboly hajóinak mérete az egyszemélyes felderítőhajóktól a tízezer csillagközi barbárnak otthont adó konzervvárosokig és üstököserődökig terjedhet.
– A HAD Vezérkari Főnökei Egyesített Tanácsának véleménye szerint a Számkivetettek régóta várt nagy rohamával van dolgunk – mondta Meina Gladstone. A hajó számítógépe úgy vetítette ki a holót, hogy az asszony szomorú barna szemével egyenesen a Konzulra nézett. – Egyelőre még nem tudni, hogy csak a Hyperiont akarják-e elfoglalni az Időkripták miatt, vagy mindent elsöprő támadást terveznek a teljes Világháló ellen. Időközben egy távnyelőépítő műszaki zászlóaljjal kiegészült komplett HAD:űr hadiflotta indult útnak a Camn-rendszerből, hogy csatlakozzon az evakuációs különítményhez, ám a körülményektől függően ez a flotta akár vissza is hívható.
A Konzul bólintott, és szórakozottan ajkához emelte a whiskyt. Elkomorult az üres pohár láttán, és bosszúsan a holoárok vastag szőnyegpadlójára ejtette. Nem kellett katonai kiképzés hozzá, hogy átlássa a Gladstone és a vezérkar előtt álló taktikai döntés nehézségét.
Ha nem húznak fel irdatlan kiadások árán, rövid idő leforgása alatt egy katonai távnyelőt a Hyperion-rendszerben, nem tudják visszaverni a Számkivetettek invázióját. Akkor pedig az Időkripták – feltételezett titkaikkal – a Hegemónia ellenségének kezébe kerülnek. Amennyiben viszont a flottának sikerül időben létesíteni egy távnyelőt, a Hegemónia pedig teljes HAD seregét az egy szem távoli gyarmatbolygó, a Hyperion védelmére vezényli, akkor a Világháló hatalmas kockázatnak teszi ki magát, hiszen a Számkivetettek időközben bárhol máshol elindíthatnak egy támadást a peremvidéken, vagy akár – a legrosszabb forgatókönyv szerint – megkaparinthatják a távnyelőt, és behatolhatnak a Háló területére. A Konzul megpróbálta maga elé képzelni, mi történne, ha fegyveres Számkivetett csapatok lépnének át a távnyelőkapukon és özönlenék el több száz bolygó védtelen anyavárosát.
A Konzul átsétált Meina Gladstone holóján, felvette a padlóról a poharát, és töltött magának egy újabb adagot.
– Ön egyike lett azon kiválasztottaknak, akik részt vehetnek a Shrike-zarándoklaton – szólalt meg ismét az idős elnök-vezérigazgató képe, akit a sajtó előszeretettel hasonlított Lincolnhoz, Churchillhez, Alvarez-Temphez, és még sok más, éppen divatos, Hidzsra előtti legendás személyiséghez. – A templomosok útnak indították Yggdrasill nevű bárkafájukat – magyarázta Gladstone –, az evakuációs különítmény parancsnokának pedig parancsba adtuk, hogy engedje át a bárkafát. Három hetes időcsúszással eljuthat az Yggdrasill-hoz, mielőtt az kvantumállapotba kerülne a Parvati-rendszerből. A Shrike Egyháza által kiválasztott másik hat zarándok már a bárkafa fedélzetén lesz. A titkosszolgálati jelentéseink szerint a hét zarándok közül legalább egyvalaki a Számkivetettek ügynöke. Jelenleg nincs… semmiféle információnk… az ügynök kilétét illetően.
A Konzul önkéntelenül elmosolyodott. Gladstone-nak – sok más kockázati tényezővel együtt – számolnia kellett azzal a lehetősséggel is, hogy pont a Konzul a kém, és hogy jelenleg a Számkivetettek ügynökének fénysürgönyöl el létfontosságú információkat.
De jobban belegondolva… vajon valóban létfontosságú információk birtokába jutott? A flották mozgása attól a pillanattól követhető, hogy a hajók beindítják a Hawking-hajtóművüket. Talán Gladstone úgy számolt, hogy ha a Konzul a kém, ezzel az üzenettel elijeszti. A Konzul mosolya lehervadt, aztán megitta az italát.
– Sol Weintraub és Fedmahn Kassad is a hét kiválasztott zarándok között van – közölte Gladstone.
A Konzul még jobban elkomorult. Az idős asszony képe körül kavargó, fénylő porszemekhez hasonlatos kódjelek fellegére bámult. A fénysürgöny idejéből már csak tizenöt másodperc volt hátra.
– Szükségünk van a segítségére – mondta Meina Gladstone. – Mindenáron meg kell fejtenünk az Időkripták és a Shrike titkát. Ez a zarándoklat lehet rá az utolsó esélyünk. Abban az esetben, ha a Számkivetettek elfoglalják a Hyperiont, ki kell iktatni az ügynöküket, és bármi áron le kell zárni az Időkriptákat. A Hegemónia sorsa múlhat mindezen.
Az adás véget ért, már csak a találkozási pont koordinátái villogtak a helyén. – Válasz? – kérdezte a hajó számítógépe. Az űrhajó – temérdek mennyiségű energia felemésztése árán – képes lett volna kilőni egy rövid, kódolt adást a galaxis emberlakta részeit összekötő, fénysebességnél gyorsabban száguldó üzeneteinek szüntelen hablatyába.
– Nincs válasz – felelte a Konzul, majd kilépett a balkonra, és a korlátra könyökölt.
Leszállt az éj, alacsonyan függtek a felhők. Nem látszottak a csillagok. A teljes sötétséget nem törte meg más, csupán a szabálytalan időközönként átcikázó villámok északon, valamint a lápvidékről felszálló halovány foszforeszkálás. A Konzulra egyszeriben rászakadt az érzés, hogy jelenleg ő az egyetlen érző lény ezen a névtelen bolygón. Hallgatta a mocsár felől érkező, vízözön előtti éjszakai hangokat, és a reggelre gondolt: pirkadat előtt útra kelne Vikken EMJ-jével, és egész napját kint töltené a szabadban; nagyvadakra vadászna a déli páfrányerdőben, majd este visszatérne a hajójára, hogy elfogyasszon egy kiadós steaket, és hideg sört kortyolgasson hozzá. A Konzul a vadászat felvillanyozó izgalmára és a magány hasonlóképpen felvillanyozó vigaszára gondolt: a vigaszra, amit korábban, a Hyperionon elszenvedett fájdalmai és az ott átélt rémálmok révén érdemelt ki.
Hyperion.
A Konzul bement, behúzta a balkont, és lezárta a hajót. A következő pillanatban eleredt a zuhogó eső. A Konzul felkaptatott a csigalépcsőn a hajó csúcsán található hálókabinjába. A kör alakú szobában teljes sötétség honolt, leszámítva a tetőablakon patakokban folyó esőcseppeket megvilágító néma villámcsapásokat. A Konzul levetkőzött, leheveredett a kemény matracra, aztán bekapcsolta az erősítőket és a külső mikrofonokat, és átadta magát az élvezetnek, ahogy a vihar tombolása egybeolvadt Wagner harcias művével, A valkűrök lovaglásával. Hurrikánszerű széllökések rázták meg a hajót. A mennydörgések hangja megtöltötte a szobát, miközben a fehéren felvillanó tetőablak utóképeket égetett a Konzul retinájába.
Wagnert egyedül viharban jó hallgatni, gondolta. Lehunyta a szemét, ám csukott szemhéján át is érzékelte a villámlásokat. Eszébe jutott a düledező romok között átfúvó jégkristályok csillanása az Időkripták közelében fekvő alacsony dombokon, aztán felidézte az acél fagyos ragyogását a Shrike minden képzeletet felülmúló, fémtüskékből álló fáján. Emlékezett az éjszakai sikolyokra és a Shrike száz fazettából álló, rubin- és vérvörös tekintetére.
Hyperion.
A Konzul halkan utasította a számítógépet, hogy kapcsolja ki a hangszórókat, és eltakarta a szemét a csuklójával. A hirtelen támadt csendben fekve arra gondolt, mekkora őrültség visszatérni a Hyperionra. Tizenegy évig töltötte be ezen távoli és rejtélyes bolygó konzuli tisztségét; ez idő alatt a Shrike titokzatos egyháza több tucatnyi, más bolygókról érkezett zarándokokat szállító bárkának tette lehetővé, hogy útra keljenek északra, a hegyeken túlra, az Időkriptákat körülvevő szélfútta pusztaság felé. Egy sem tért vissza közülük. Mindez ráadásul békeidőkben történt, amikor az időáramlatok és más, ésszel felérhetetlen erők fogva tartották a Shrike-ot, amikor az antientropikus mező csupán egy tíz-húsz méter sugarú körben vette körbe az Időkriptákat, és amikor nem fenyegetett a Számkivetettek inváziója.
A Konzul a Shrike-ra gondolt, aki szabadon kószálhat a Hyperionon, valamint a több millió őslakosra és több ezer hegemóniai polgárra, akik ki voltak szolgáltatva e fizikai törvényeket áthágó és kizárólag halál útján kommunikáló teremtmény előtt, és a kabinban uralkodó meleg ellenére megborzongott.
Hyperion.
Az éjszaka és a vihar véget ért. Újabb viharzóna futott versenyt a lassan beköszöntő hajnallal. Kétszáz méter magas nyitvatermők hajoltak meg és csavarodtak ki a zuhatag közeledtére. A pirkadat előtti pillanatban a Konzul ébenfekete űrhajója meglovagolt egy kék plazmahullámot, áttörte a sűrű felhőréteget, és felemelkedett az űr és a találkozási pont felé.

EGY

A Konzul azzal a jellegzetes fejfájással, kiszáradt torokkal, ezernyi elfeledett álom érzésével ébredt, amit csak a kriogenikus transz tud okozni. Pislogott, majd felült az alacsony ágyon; kiegyenesedett, és kótyagos fejjel leszedte magáról a bőrére rögzített szenzortapaszokat. Rajta kívül két egészen kis növésű kisegítő klón és egy egészen magas, csuklyás templomos tartózkodott a tojás alakú, ablaktalan szobában. Az egyik klón felajánlott neki egy pohár narancslevet – ez volt a bevett szokás a felolvasztások után. A Konzul elfogadta, és mohón belekortyolt.
– A Fa öt óra két fénypercnyire van a Hyperiontól – szólalt meg a Templomos. A Konzul felismerte a férfit: nem más, mint Het Masteen volt, a templomosok bárkafájának kapitánya, a Fa Igaz Hangja. A Konzul homályosan felfogta, hogy hatalmas megtiszteltetés, ha valakit maga a Kapitány ébreszt fel, ám a feje még túl kásás és zavaros volt a transz után, hogy ezt értékelni is tudja.
– A többiek már több órája ébren vannak – tájékoztatta Het Masteen, és intett a klónoknak, hogy távozhatnak. – Az elülső étkezőteraszon gyűltek össze.
– Hhrghn – hörögte a Konzul, aztán nagyot kortyolt az ivóléből. Megköszörülte a torkát, és tett egy újabb próbát. – Köszönöm, Het Masteen – nyögte ki. Ahogy körbenézett a tojás alakú szobában, a padló sötét fűborításán, az áttetsző falakon és a megszakítatlanul ívelő varsafa bordázaton, a Konzul rájött, hogy az egyik kisebb méretű lakóhüvelyben lehet. Behunyta a szemét, és megpróbálta felidézni a bárkafa kvantumugrása előtt lezajlott találkozóra vonatkozó emlékeit.
A Konzul emlékezett a találkozási pont megközelítésére és az egy kilométer hosszú bárkafa első megpillantására. A hajó részletei csak elmosódottan látszottak, mivel páragömbként burkolta be a redundáns gépek és ergek generálta védőmező, a lombkoronás hajótörzs ugyanakkor fényárban úszott a levelek és a vékony falú lakóhüvelyek között, valamint a végtelen számú terasz, összekötő híd, parancsnoki fedélzet, lépcsősor és lugas mentén pislákoló ezernyi lámpának köszönhetően. A bárkafa fenekénél túlméretezett gubacsokra emlékeztető műszaki és tehergömbök hemzsegtek, hajtóműveik kék és lila csóváit pedig tíz kilométer hosszú gyökerekként húzták maguk után.
– A többiek már várják – szólt halkan Het Masteen, és az alacsonyan elhelyezett párnák felé biccentett. A párnákon a Konzul poggyásza várta a kinyitáshoz szükséges parancsszót. A Templomos elmélyülten szemlélte a varsafa gerendákat, amíg a Konzul magára kapta félhivatalos ünnepi viseletét, amelyet egy bő fekete nadrág, kipucolt tengerészcsizma, deréknál és könyöknél kidomborodó fehér selyeming, topázzal kivert nyakmerevítő gallér, fekete félkabát – rajta a Hegemóniát jelképező karmazsinzsinórokkal megtoldott vállrojttal – és egy halvány aranyszínű háromszögletű kalap alkotott. Az egyik ívelt falszakasz átalakult tükörré, és a Konzul megszemlélte a tükörképét: egy korosodó, félhivatalos ünneplőt viselő, napbarnított bőrű, ám szomorú szeme alatt meglepően sápadt férfi nézett vissza rá. A Konzul összevonta a szemöldökét, bólintott, és hátat fordított a tükörnek.
Het Masteen intett, és a Konzul elindult a magas, csuhás alak után. A lakóhüvely kitágult előttük, és ráléptek egy emelkedő, felfelé kanyarodó, majd a bárkafa törzsének masszív kéregfala mögött eltűnő ösvényre. A Konzul megtorpant, az ösvény pereméhez lépett, majd gyorsan visszahőkölt. Az ösvényen túl egy legalább hatszáz méteres mélység tátongott – amit a fa aljánál leláncolt szingularitások generálta egy hatod mértékű szabványgravitáció hozott létre –, és nem húzódott előtte korlát.
Csendben kaptattak tovább felfelé, majd harminc méterrel és egy fél fatörzsspirállal később letértek a fő fatörzsösvényről, és átkeltek egy labilis függőhídon. Egy öt méter széles ágra érkeztek. Ezen a külső hajtáson indultak aztán tovább; előttük a levélorgiát ragyogó fénybe borította a Hyperion napja.
– Kihozták már a raktérből a hajómat? – kérdezte a Konzul.
– Megtöltöttük üzemanyaggal, és készenlétbe helyeztük a tizenegyes gömbben – felelte Het Masteen. Beértek a fatörzs árnyékába, és a sötét levélrostélyt megszakító fekete foltokban láthatóvá váltak a csillagok. – A többi zarándok beleegyezett, hogy a maga hajója szolgáljon kompként, már amennyiben a HAD hatóságok engedélyt adnak rá.
A Konzul megdörzsölte a szemét, és azt kívánta, bárcsak több ideje lett volna összeszedni magát a krionikus transz dermesztő bénultsága után. – Ezek szerint ön kapcsolatban áll a különítménnyel?
– Ó, igen, amint kiléptünk a kvantumugrásból, rögvest felvették velünk a kapcsolatot. Jelenleg is… kísér minket… egy hegemóniai hadihajó. – Het Masteen felmutatott a foltokban elősejlő égboltra.
A Konzul hunyorogva kémlelte az eget, ám abban a másodpercben a lombkorona felső sávja egy fordulattal kikerült a bárkafa árnyékából. A naplemente vörös fénye lángra lobbantotta a levéltakarót. Még az árnyékban maradt helyeken is japán lampionokra emlékeztető parázsmadarak fészkeltek a kivilágított ösvények, ragyogó lengőindák és fénylő függőhidak fölött, a Régi Földről származó szentjánosbogarak és a Maui-Covenanton honos sugárzó ökörnyálak pedig pislákolva keringtek a levelek labirintusában, és olyan mértékig beleolvadtak a csillagképekbe, hogy még azokat az utazókat is megtévesztették, akik betéve ismerték a csillagokat.
Het Masteen beszállt egy szénszálas kábelről lógó kosárliftbe. Felettük a háromszáz méter magasra növő fa elnyelte a kábelt. A Konzul bemászott a Templomos mellé, aztán némán emelkedni kezdtek. A Konzulnak ekkor tűnt fel, hogy az ösvények, a lakóhüvelyek és a teraszok egy-két templomost és azok kicsinyített klónmásait leszámítva gyanúsan néptelenek.
A Konzul emlékezett rá, hogy egyetlen utast sem látott a találkozó és a transz közötti, kapkodással telt egy órás időszakban. Akkor ezt annak tudta be, hogy a bárkafa a kvantumugrás küszöbén áll, és hogy az utasok már biztos elfoglalták a kriogenikus díványaikat. Most viszont a bárkafa jóval relativisztikus sebesség alatt haladt, és az ágakon szájtáti utasoknak kellett volna hemzsegniük. A Konzul megosztotta megfigyelését a Templomossal.
– Jelenleg csupán hat utasunk van. Önök hatan – jelentette ki Het Masteen. A kosár a lombok labirintusában fékezett le, aztán a bárkafa kapitánya felkísérte a Konzult egy fából épült, viharvert mozgólépcsőn.
A Konzul döbbenten pislogott. Egy templomos bárkafa átlagosan két-ötezer utast szokott szállítani; messze ez a legkényelmesebben módja a csillagok közötti utazásnak. A bárkafák csak ritkán halmoztak fel négy-öt hónapnál nagyobb időcsúszást. Általában rövid, látványos átkeléseket vállaltak egymástól néhány fényévnyi távolságra lévő csillagrendszerek között, így vagyonos utasaiknak a lehető legkevesebb időt kellett transzban tölteniük. Az a tény, hogy ez a bárkafa Hyperionra majd vissza utazik, Hálóidőben számolva hat év alatt, fizető utasok nélkül, súlyos anyagi veszteségeket jelent a templomosoknak.
A Konzul csak ekkor, megkésve jött rá a dolog nyitjára: a bárkafa ideális eszköz a közelgő evakuációhoz, és a Hegemónia végül majd biztosan megtéríti a költségeket. Ezzel együtt a Konzul tudta, hogy a Templomos Testvériség még így is óriási kockázatot vállal azzal, hogy háborús övezetbe küldi ezt a gyönyörű és sérülékeny hajót, az Yggdrasillt, amelynek az egész világegyetemben csak négy párja van.
– A zarándoktársai! – közölte Het Masteen. A két férfi fellépett egy széles teraszra, ahol kis csoport várakozott egy hosszú faasztal végén. Odafent csak úgy lángoltak a csillagok, és időnként elfordultak, amikor a bárkafa változtatott a magasságán vagy az irányán. Kecsesen ívelő, szilárd lombozat takarta be őket gömb alakban minden oldalról, akár egy hatalmas gyümölcs zöld héja. A Konzul rögtön felismerte a berendezésről a Kapitány étkezőteraszát, még mielőtt a másik öt utas felállt volna, hogy Het Masteen elfoglalhassa helyét az asztalfőn. A Konzulra a Kapitány balján várt egy üres szék.
Miután mindenki helyet foglalt és elcsendesedett, Het Masteen hivatalosan is bemutatta őket egymásnak. A Konzul egyik útitársát sem ismerte személyesen, de több név is ismerősen csengett a számára. Diplomataként szerzett gyakorlatát kamatoztatva elraktározta magában a személyükről alkotott benyomásait.
A Konzul balján Lenar Hoyt atya, a katolikus néven ismert idejétmúlt keresztény szekta papja ült. A Konzul egy pillanatig megfeledkezett a fekete viselet és a kolláré jelentőségéről, aztán eszébe jutott a Szent Ferenc Kórház a Hebronon, ahol közel négy szabványévtizeddel korábban, első, katasztrofálisan elsült diplomáciai küldetését követően elvonókúrában részesült. Hoyt nevének hallatán eszébe jutott egy másik pap, akinek a Hyperionon veszett nyoma, abban az időben, amikor ő konzulként hivatali idejének közepén járt ugyanott.
Lenar Hoyt a Konzul becslése szerint fiatal ember volt – a harmincas évei elején járhatott –, ám úgy tűnt, valamilyen közelmúltbeli esemény hatására rettenetesen megöregedett. A Konzul végignézett a beesett arcon, a kitüremkedő járomcsontokra feszülő sápkóros bőrön, a tágra nyílt szemek alatt húzódó mély táskákon, a pengevékony ajkakon, amelyek egy izomrándulás következtében úgy görbültek állandóan lefelé, hogy azt még cinikus mosolynak sem lehetett nevezni, és a nem is annyira kopaszodó, mint inkább sugárzástól ritkás fejbőrön, és úgy érezte, olyan embert lát, akit évek óta kórság emészt. Mégis, a Konzul meglepve tapasztalta, hogy az elfojtott fájdalom álarca mögött még felfedezhető a férfiban lakozó kisfiú halovány mása – egy fiatalabb, egészségesebb, kevésbé cinikus Lenar Hoythoz tartozó kerek arc, világos bőr és puha száj alig kivehető maradványai.
A pap mellett egy olyan férfi ült, akinek arcát néhány évvel ezelőtt a Hegemónia legtöbb polgára nagyon jól megismerhette. A Konzul eltűnődött, hogy vajon most is olyan rövid-e a Világháló kollektív emlékezete, mint amikor még ő is a Hálóban élt. Valószínűleg még rövidebb. Ha ez igaz, akkor Fedmahn Kassad ezredes, avagy más néven a dél-bressiai mészáros ma már nem örvend sem jó, sem rossz hírnévnek. A Konzul nemzedéke és a peremvidék lassú száműzetésében élők azonban nem fogják egyhamar elfelejteni Kassadot.
Fedmahn Kassad ezredes magas volt – olyan magas, hogy kis híján a két méteres Het Masteen fejére nőtt –, és a HAD feketéjét viselte, mindenfajta rangjelzés és kitüntetés nélkül. A fekete egyenruha meglepően hasonlított Hoyt atya viseletéhez, ám a két férfi között ezzel véget is értek a hasonlóságok. A csont és bőr Hoyt mellett a szálfatermetű Kassad barnán és erőtől duzzadón feszített; vállán, csuklóján és nyakán kidagadtak az izmok. Az ezredes sötét gombszeme mindent felmért maga körül, akár egy primitív videokamera lencséje. Szögletes arcát mintha baltával nyesték volna: csupa árnyék, síkidom és fazetta. Nem olyan beesett, mint Hoyt atyáé, egyszerűen csak hideg kőből faragott. Az állkapcsán végigfutó vékony szakállcsík olyan élt kölcsönzött marcona megjelenésének, mint vér a késpengének.
Az ezredes feszült, kimért mozdulatairól a Konzulnak egy Földön tenyésztett jaguár jutott az eszébe, amit évekkel korábban látott egy lususi magáncsírahajó állatkertjében. Kassad halkan beszélt, de a Konzul figyelme nem sikkadt el afelett, hogy az ezredes még a hallgatásával is figyelmet követelt magának.
A hosszú asztal nagyrészt üresen maradt, mivel a csoport az egyik végéhez tömörült. A Fedmahn Kassaddal szemben ülő férfit Martin Silenusként, a költőként mutatták be.
Silenus testalkata szöges ellentétben állt a vele szemközti katonáéval. Míg Kassad vékony és magas volt, addig Martin Silenus alacsony, és szemmel láthatóan elhízott.
Kassad kőábrázatával szemben a költő arca olyan eleven és kifejező volt, mint egy földi érseké. Lármás, durván recsegő hangon beszélt. Van valami, már-már kellemesen démoni ebben a pirospozsgás arcú, vastag szájú, ívelt szemöldökű Martin Silenusban, gondolta a Konzul, folyamatosan hadonászó kezén pedig olyan hosszúra nyúlnak az ujjai, hogy minden további nélkül felcsaphatna velük profi zongoristának. Vagy fojtogatónak. A költő ezüstös hajfürtjei egyenetlenül voltak lenyírva.
Martin Silenus az ötvenes évei végét taposhatta, ám a Konzulnak szemet szúrtak az árulkodó kék foltok a torkán és tenyerén. Gyanította, hogy a férfi nem egy Poulsen-kezelésen esett már át. A Konzul úgy tippelte, hogy Silenus valójában kilencven és száztizenöt szabványéves között bármennyi lehetett, és tudta, hogy ha a költő közelebb áll az utóbbihoz, akkor nagy valószínűséggel komplett őrült.
Amilyen lármásnak és elevennek tűnt első benyomásra Martin Silenus, olyan közvetlen és hasonlóképp lenyűgöző bölcs zárkózottság sugárzott a mellette ülő vendégből. Sol Weintraub felnézett, amint meghallotta a nevét, és a Konzul meglátta a neves tudós rövidre nyírt őszes szakállát, ráncok szabdalta homlokát és szomorú, fénylő szemét. A Konzul korábban hallott már történeteket a Bolygó Zsidóról és kilátástalan küzdelméről, ám döbbenten konstatálta, hogy az idős férfi most ott ringatja a karjában a csecsemőt – alig pár hetes kislányát, Rachelt. A Konzul elfordította a tekintetét.
A hatodik zarándok, és egyben az egyedüli nő az asztalnál Brawne Lamia volt. Bemutatásakor a nyomozó olyan intenzitással meredt a Konzulra, hogy a férfi még azután is érezte tekintete súlyát, hogy a nő levette róla a pillantását.
Brawne Lamia, a Lusus 1.3 gravitációs bolygójának egykori lakója nem volt magasabb, mint a tőle két székkel jobbra ülő költő, ám még bő kordbársony űrruháján is átsejlettek testének vaskos izomkötegei. Fekete hajtincsei a vállát súrolták, szemöldöke mintha két sötét vonal lett volna, amit vízszintesen festettek fel széles homlokára. Erőteljes, hegyes orra csak fokozta tekintete sasszerű hatását. Lamia széles, kifejező szája egészen érzékinek hatott, két sarkában pedig finom mosoly játszadozott. kegyetlen vagy pusztán incselkedő. A nő sötét szeme arra biztatta a szemlélődőt, hogy ha meri, derítse ki, melyik az igaz.
A Konzul arra jutott, hogy Brawne Lamiát nyugodt szívvel gyönyörűnek lehet nevezni.
A bemutatások végeztével a Konzul megköszörülte a torkát, és a Templomos felé fordult. – Het Masteen, ön az imént azt mondta, heten vagyunk zarándokok. M. Weintraub gyermeke volna a hetedik?
Het Masteen csuklyája lassan balra, majd jobbra lengett.
– Nem. Csakis azok tekinthetők zarándoknak, akik saját elhatározásukból járulnak a Shrike színe elé.
A csoport fészkelődni kezdett az asztal körül. Mindenkinek tudnia kellett, amit a Konzul tudott: csak prímszámú zarándokból álló csoport tehette meg a Shrike Egyháza által szponzorált északra vezető utat.
– Én vagyok a hetedik – közölte Het Masteen, az Yggdrasill nevű templomos bárkafa kapitánya, a Fa Igaz Hangja. A bejelentést követő csendben Het Masteen intett egyet, mire egy csapat kisegítő klón nekilátott felszolgálni a földreszállás előtti utolsó vacsorát.

– Szóval akkor a Számkivetettek még nem érkeztek meg a rendszerbe? – kérdezte Brawne Lamia. Mély, füstös, rekedtes hangon beszélt, amitől a Konzulnak furcsa bizsergető érzése támadt.
– Nem – hangzott Het Masteen válasza. – Ám legfeljebb néhány szabványnappal járhatunk előttük. A készülékeink fúziós zajt észleltek a rendszer Oört-felhőjében.
– Háború lesz? – kérdezte Hoyt atya. Hangjából a tekintetéhez mérhető kimerültség áradt.
Miután senki sem sietett önként választ adni, a pap jobbra fordult, utólagosan is a Konzulnak címezve a kérdést.
A Konzul felsóhajtott. A kisegítő klónok bort töltöttek nekik; azt kívánta, bárcsak whisky lenne. – Ki tudja, mire készülnek a Számkivetettek? – mondta. – Már rég nem emberi logika szerint cselekszenek.
Martin Silenus hangos hahotában tört ki, és akkorát legyintett, hogy kilötykölte a borát.
– Mintha legalábbis mi, kibaszott emberek emberi logika szerint cselekednénk! – Ivott egy hosszú kortyot, megtörölte a száját, és újból felnevetett.
Brawne Lamia a homlokát ráncolta.
– Ha rövidesen megkezdődnek a komolyabb összecsapások – szólalt meg –, lehet, hogy a hatóságok nem fognak engedélyt adni a leszállásra.
– Meg fogjuk kapni az engedélyt – szögezte le Het Masteen. A napfény utat tört magának kámzsája redőin, és sárgás színű bőrére vetült.
– Megmenekülünk a háborúban ránk váró biztos haláltól, csak hogy átadjuk magunkat a Shrike kezei közt ránk váró biztos halálnak – suttogta Hoyt atya.
– Kerek e világon sehol sincs halál! – zengte Martin Silenus. Ez a hang még a kriogenikus transzban alvókat is felébresztené, gondolta a Konzul. A költő lehajtotta maradék borát, majd üres serlegét pohárköszöntő gyanánt a csillagokra emelte.

„Halálillat sehol – hát nyögjetek,
Cybele, nyögj! rontó gyermekeid
reszketeggé bénítottak egy istent.
Nyögj, fivérnép, nyögj, mert nincs már erőm
– gyönge erecske – gyönge – mint a hangom –
Gyöngeség, kínok kínja! Olvadok –
no, nyögjetek hát…”

Silenus a mondat közepén elhallgatott, bort töltött magának, majd beleböffentett a szavalatot követő csendbe. Hat társa egymásra nézett. A Konzul észrevette, hogy Sol Weintraub halványan mosolyog, aztán a karjában tartott csecsemő mocorgása elterelte a figyelmét.
– Nos – kezdte habozva Hoyt atya, mint aki egy félbeszakadt gondolatmenetet kíván folytatni –, ha a hegemóniai konvoj távozik, és a Számkivetettek elfoglalják a Hyperiont, akkor talán vérontás nélkül megy végbe a megszállás, és minket is utunkra engednek.
Fedmahn Kassad ezredes halkan felnevetett. – A Számkivetettek célja nem a Hyperion megszállása – mondta. – Ha beveszik a bolygót, előbb fosztogatni fognak, majd azt teszik, amihez a legjobban értenek. Felperzselik a városokat, a szénné égett törmelékeket még apróbb morzsalékra zúzzák, majd addig égetik a morzsalékokat, amíg izzó hamuvá nem porladnak. Felolvasztják a sarkvidékeket, felforralják az óceánokat, és sóval hintik be a földrészek maradványait, hogy soha többé ne teremjen meg rajtuk semmi.
– Hát… – kezdte Hoyt atya, de nem folytatta.
A beszélgetés szünetelt, amíg a klónok elhordták a leveses és salátás tálakat, és felszolgálták a főételt.

Agave Könyvek>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra