Hol törik meg a valóság és lényegül át mesévé? Íme egy régi plüssnyúl igaz története. Németh Ványi Klári írása.
Jirka véletlenül került hozzám egy idős hölgy hagyatékából. Csodálkoztam, hogy nem a kukában landolt, mint annyi minden más, lakásürítésekkor. Neki szerencséje volt. Megúszta, pedig az öregek féltve őrzött tárgyai, majdnem mindig kacattá válnak, ha ők már elmentek.
Vajon milyen lehetett azaz öregasszony, aki élete végéig játékokkal vette körül magát? Nem voltak gyermekei, és így pótolta a hiányukat, vagy egyszerűen csak ragaszkodott a tárgyakhoz, túl érzelmes nő volt, talán túl magányos, és a plüssel beszélgetett?
A csoki színű plüssnyúl az íróasztalomon üldögélt. Jirkának neveztem el. Valamikor a hetvenes években készülhetett Csehszlovákiában. A határon a vámos, arrébb dobta a csomagtartóban, más után kutatott. Jirka kisdobos volt, úttörő, megélte a rendszerváltást, a kilencvenes években már szégyen volt egy levitézlett, szocialista plüssel játszani, csöndesen meghúzta magát a gyerekszoba félreeső zugában. Aztán elkerült az idős hölgyhöz, nála felejtette valaki, vagy neki ajándékozta.
A plüssnyúl tudta, az ő ideje lejárt. Biztos volt abban, hogy nem lesz már egyetlen gyerek sem, akit magába tud bolondítani. Ha szerencséje van, szocialista mementóként esetleg egy múzeumban túlélhet majd. De erre nem sok esélyt látott. A történelem nem őrzi meg a játékokat, sokszor még a gazdáikat sem, inkább kidobja. Milyen tanúja lehet egy csoki színű plüss a közelmúlt történelmének?!
Aznap este Szentendrére mentünk. Az ajtóból fordultam vissza egy pulcsiért, és pillantásunk találkozott. Jirkát is magammal vittem. Nem tudom miért. Sokan megmosolyogtak, ahogy a plüssel a karomon sétáltam végig az utcán.
Az étterem teraszán narancs fényű lámpák alatt takarókba burkolózva ültek az emberek. Elment a nyár, mindenki fázott egy kicsit. Kivéve a gyereket, olyan tizenkét év körüli lehetett. Ő még nem búcsúzott el a nyártól. Ezt hirdette a pöttyös nyári ruhácskája, ami alá az anyukája felvetetett vele egy sárga pólót. Jól passzolt az amúgy is színes pöttyökhöz.
A teraszon át igyekeztünk befelé, amikor a pöttyös, nyári ruhás elém ugrott.
Hirtelen nem értettem, hogy miért visítja egyre hangosabban, hogy cuki. Aztán leesett.
„Kiskutyának hitted?!” – kérdeztem nevetve. Megrázta a fejét, és elszaladt.
Magam mellé ültettem a plüssnyulat, hadd nézelődjön, lássa mennyit fejlődött az ország, amióta egy Trabant, vagy egy Zsiga csomagtartójában vámmentes áruként átlépte a határt. Hadd lássa, hogy dübörög nálunk a „kapitalizmus”.
Menyasszony érkezett, spagetti pántos, fehér ruhájában megállt a pultnál. Ő is dacolt az ősszel, fűtötte a boldogság. A mellettünk lévő asztalnál egy húsz év körüli lány levetette a pasztell kék ballonkabátját, és a szék támlájára akasztotta. A teraszon és bent is gyülekezni kezdtek az emberek. Két pasas lépett fel. Amerikai slágereket énekeltek a hatvanas – hetvenes évekből.
Akkor vettem észre újra a pöttyös ruhásat. Körbejárta az asztalokat egy fonott kosárkával. Pénzt gyűjtött. A pasztell kék lány rámosolygott, és kinyitotta a tárcáját. Mi következtünk. A vékony kis kéz már elém is tartotta a kosarat. Döbbenten meredtem rá.
„ Mit csinálsz?” – kérdeztem.
„A bandának gyűjtök.” – válaszolta és fejével a muzsikáló pasasok felé bökött.
„A nagydarab, aki énekelt, az apukám!” – magyarázta, és észrevette a mellettem ülő Jirkát.
„Soha nem láttam még ilyen nyuszit. Olyan, más, mint a többi plüss. Nevet az arca, és a szőre is, valahogy különleges. Nagyon régi lehet? ” – kérdezte.
A pöttyös mellénk telepedett az asztalhoz. Bemutatkozott. Julcsinak hívják, az apukája amerikai, ő is élt Amerikában, de most Budapesten van megint, hatodikos, valami csodás iskolában, amelyik nem olyan iskola, mint a többi, máshogy tanulnak, magyarázta.
„Hogy hívják?” – kérdezte hirtelen.
„Engem?”
„Nem a nyuszit.”
„Jirkának.”
„Az milyen név? Miért pont ez a neve?” – érdeklődött tovább.
Elmeséltem Julcsinak, hogy egy csehszlovák filmben volt egy vörös hajú, szeplős, kisfiú, akit Jirkának hívtak. Nehezen tanult meg írni és olvasni, és a tanítónő nagyon sokat bántotta, úgyhogy emiatt rettegett az iskolától. Julcsi méltatlankodott, hogy miért nem vitték át a szülei egy olyan iskolába, amibe ő is jár, vagy miért nem költöztek el Amerikába, és, hogy egyébként is hol az a Csehszlovákia, ahol ilyen borzalmas iskolák vannak?! Azon még jobban meglepődött, hogy Csehszlovákia most már nem létezik. Szlovákia és Csehország van, és, hogy abban az időben, amikor a filmbeli Jirka iskolába járt, még hírét sem hallotta senki a modern, gyerekbarát iskoláknak. Amerikába költözni, meg egyenesen lehetetlen volt. Julcsi rám förmedt, hogy az egész Csehszlovákiát én találtam ki, és vegyem tudomásul, hogy ő nem hisz a mesékben. Ő már nagylány, hatodikos.
Hogy csillapítsam a kedélyeket, elmondtam Julcsinak, hogy Jirka plüss nagyon régi nyuszi. Egy idős néninél lakott, aztán hozzám költözött. Egész nap az íróasztalomon üldögélt, és unatkozott, és ma, amikor elindultam, megkért, hogy vigyem magammal, mert találkoznia kell egy Julcsi nevű kislánnyal, méghozzá egy teraszon. Először nem akartam, mert mégis milyen már, hogy egy felnőtt plüssállatot hurcol magával, de addig kérlelt, míg beadtam a derekamat. Most itt vagyunk, és tudod, mit szeretne Jirka? A te plüssöd lenni. Arra kér, hogy fogadd be, menjetek el Amerikába, és ha majd eljön az ideje, írasd be egy különleges iskolába, ahová csupa plüss nyúl jár.
Julcsi komoly arccal hallgatott, csillogtak a szemei. Majd ünnepélyes hangon megszólalt.
„Igen ez pontosan így volt, ahogy elmondtad. Köszönöm, hogy elhoztad nekem Jirkát. Megígérem, hogy elviszem Amerikába, és az iskolát is elintézem. Soha senki nem fogja bántani! „
„És mi van, ha ezt az egészet csak most találtam ki, hogy szórakoztassalak?” – kérdeztem némi cinizmussal a hangomban.
„Ilyet nem tudsz kitalálni! Mert te egy felnőtt vagy!” – kiáltotta és magához szorította a csokibarna , csehszlovák plüssállatot, aki talán pont annyi idős lehet, mint én.