Lugosi Viktória: Dafke (részlet)

Myreille

dafke

Palika

Az ágy mellett álltam, a szekrény világos politúrján visszatükröződött a pocakos kisfiú képe. Lisztérzékeny vagy csak rosszul táplált, villant fel bennem a kérdés, de nem volt időm a válaszra, mert elkezdődött, amire vártam.

Palika mindkét kezével ütni kezdte a fejét, teljes erejével, kétoldalról csapkodta, még az üvöltésben is hallhatóan koppant a feje, félő volt, hogy megreped a koponyája, deformálódott füle, mint egy kivénhedt bokszolóé, cafatokban lógott, de ő csak ütötte, két ököllel ütötte magát, arca eltorzult a fájdalomtól, és üvöltött: kötözz, meg, kötözz meg! És akkor az anyja, soványra aszalódott, fénytelen tekintetű sápadt asszony, leakasztotta a szekrénygombra odakészített vastag szárítókötelet, minden erejét összeszedve gyakorlott mozdulattal hátracsavarta a tízéves kisfiú önmagát ütlegelő kezeit, megkötözte őket, dupla csomóra, jó erősen, ellenőrizte, hogy mennyire szorosak, ekkor Palika elhallgatott, kezdett megnyugodni, hasra feküdt a zebramintás takaróval borított díványon, és a kiabálástól és ütlegeléstől fáradtan, halkabban lihegte-kiabálta: a lábamat is, anyu, a lábamat is, kötözz már, kötözz már, nem bírom tovább, tudod, hogy nem bírom!
Az anyának ehhez teljes súlyával rá kellett térdelnie a nagydarab kisfiú combjára, azután ráült a fenekére, hogy le tudja fogni a lábait, amiket teljes erejével oda-odacsapott az ágyvég fájához, ami ugyan törülközőkbe volt bugyolálva, mégis minden mozdulatnál koppant és reccsent.
A fia melegítős fenekén ülve nagy rutinnal pillanatok alatt összekötözte a lábát is, a spárgából a derekára övet kötözött, ezen hurkolta el hátul a zsineget, és a kötél a két lába között folyamatosan ért el a bokájára. A két lábán többször áttekerte és újabb hurkot vetve az ágy végére szerelt oszlopra csomózta. Így már moccanni sem tudott. Az üvöltés abbamaradt, az anya lihegve lemászott a gyerekről, megigazította kilós boltban vásárolt apróvirágos nyári szoknyáját (nem lehetett több mint tizenöt deka) és az operatőrre nézett.
Máskor megkérdeztem volna, hogy megvan-e, felvette-e, de nem jött ki hang a torkomon. Az operatőr is csak bólintott.
– Mondtam, hogy nem kell sokat várni – mondta Palika anyukája –, így vagyunk majdnem egész nap, hiába adom rá ezt a vacakot – mutatott az ablakpárkányon lévő piros boksz fejvédőre – , mindenképpen a fejét veri, ha ráadom, az öklét töri szét. A fülének már mindegy, de a kézcsontjait meg akarom menteni. Ha felnő, még szüksége lehet rá valamilyen munkához. – Megnézi, elég feszesek-e a kötelek, azután kimegyünk a szobából. – Ezzel kell együtt élni – mondja, és mintha halványan mosolyogna is, hogy vigasztaljon.
Palika egyre szabályosabban szuszog a heverőn, a csomók szorosak, ez megnyugtatja. Anyja tudja, mi jó neki. Csukója vörös a horzsolásoktól, a kényszermozgás csitítható, de nem szüntethető meg. A kötél nyomot hagy, a gézt nem tűri magán. Az autista szakorvos szerint kordában lehetne tartani a viselkedését, de az anyuka szerint a gyógyszerekkel, kezeléssel az évek folyamán már annyit szenvedtek, hogy megelégelte. Palika három éve legalább itthon van, ő meg teszi, amit tehet. Segélyt kap, néha az anyja segít, Palika pici korától ütötte magát, aztán amikor kiderült, hogy mivel is jár az autizmus, a Palika autizmusa, és hogy ezt soha nem növi ki, a férje haza sem jött a doktortól. Határozott ember volt, ezt szerette benne, mindig tudta, mit csinál.
Vártunk, amíg a gyerek felkel, az anyja gyorsan kekszet adott a kezébe, mert azzal elvolt egy darabig. Napi egy kiló háztartásit biztos megeszik, avval ki lehet húzni a rohamok közti időt.
A kisfiút kicsit kaffogó hangja ellenére is lehetett érteni, de tudtam, hogy mindenképpen feliratozni kell. Egy hokedlin ült az udvarra néző parányi konyhában. Műanyag a tányér, a pohár, nehogy Palika kárt tegyen magában mutatta az édesanyja. A konyhát kulcsra zárja, ne férjen hozzá se fazékhoz, se késhez, mert a roham megállíthatatlan. Nem mintha egy percre is egyedül lehetne hagyni, de hát az ördög nem alszik.
Palika két kézzel tömte szájába a kekszet, az ajtóra meredt.
– Mire vágysz? – kérdeztem. Nem volt valami fantáziadús kérdés, de adekvát.
– Hogy gazdagok legyünk.
– Miért?
– Mert akkor anyu mindennap vehetne nekem egy tejfölt. Mindennap! Nagyon szeretem. De csak a hónap közepéig van rá pénzünk. Ma már huszadika van.
– Nem tud olvasni, de a napokat tudja. Sohasem téveszti el – szólt közbe az anyja. – A tejföl miatt.
Palika üveges tekintete az én szememet is eltérítette. Az ajtókilincsen egy vastag szárítókötél lógott. Palika vágyakozva nézte.

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

5 hozzászólás a “Lugosi Viktória: Dafke (részlet)” című cikkhez.

  1. Mami szerint:

    Már megvettem, de még nem olvasom. A Balcsira tartogatom, ahogy két másik könyvet – Az időutazó feleségét és az Ágrólszakadt Tóbiást. Utóbbit a gyerekeimnek fogom felolvasni. Nagyon várom, hogy elmerüljek bennük.

    VálaszVálasz
  2. Myreille szerint:

    Az időutazó felesége a szerkesztőségünk kedvence, már készül róla ajánló. Ha nehezebben kapnád el az elejét, ne add fel, kicsit bele kell rázódni…

    VálaszVálasz
  3. Zsuzsa szerint:

    Lugosi helyettem írta a két könyvét! Olyan ismerős – valóban letehetetlen (mint Jancsó írja az Ajvé ajánlásában) a DAFKE is. Én nem volta olyan előre látó, mint Mami, egy nap alatt kiolvastam
    REMEK volt!

    VálaszVálasz
  4. Mami szerint:

    Nem fogom feladni, köszönöm Myreille :) .

    VálaszVálasz
  5. […] Részlet a könyvből  Nyomtatás […]

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra