Bundás szívszerelmem életem egyik leghosszabb tíz percével ajándékozott meg.
Úgy esett, hogy a falusi házban töltött vakáció idején el kellett mennünk egyszer több órára otthonról, olyan helyre, ahová a kutyát semmi szín alatt nem vihettük. Bódog itt még sose maradt egyedül, felkészültünk hát rá, hogy lesz némi nyüsszögés, ha rácsukjuk az ajtót. Muszáj volt a házban maradnia: kerítés híján a kertben nem hagyhattuk. Pesten sincs túl sokszor egyedül, de mint ugye kiderült, olyankor illegális ágybanfekvéssel múlatja az időt, bíztunk benne, hogy a megfelelő ellátmányokkal most is ellesz, és sietünk.
Arra értünk haza, hogy a kutya sehol. Kint sötét. Az ablak tárva-nyitva. A levegőzésre résre hagyott ablakszárnyat kilökve a másfél méter magasan lévő ablakon át távozott.
Nem túl nagy falu a miénk, de azért a hang nem terjed gyorsan egyik végétől a másikig. Hiába szólongattuk, hiába fütyültünk.
Temérdek dolog tud ám ennyi idő alatt átfutni az ember fején. Hogy Pesten nem lép le a járdáról, de itt mi van, ha nekiállt szaladni az autóúton? Hogy ugyan a faluban mindenki ismeri, de mi van, ha a rókaszín bundájával elcsatangol a susnyásba, és vadásszal találkozik? Hogy hiába van chip a nyakában, a falun kóborló kutyáknál nem szoktak ennek az ellenőrzésével fáradni. Hogy biztos azt hiszi, nem is szeretjük már.
Nagyjából tíz perc múlva egyszer csak jött, a főutcán galoppozott lassú gömbvillámként, láthatóan kikerekedett hassal. És nagyon szomjasan. Körülbelül annyi bűntudat látszott rajta, hogy „bocs, nagyon elkéstem, rég itt vagytok?” És ilyenkor próbálj meg nem látványosan megkönnyebbülten örülni a kutyának, hogy nehogymá azt higgye, hogy jófej dolog volt elcsavarogni.
Amennyire másnap kiderült, a faluban mindenhol járt, és vélhetően azon kívül is, az összes földeken. Azt nem tudjuk, hol etették, mióta volt kint és miket csinált.
Mindenesetre Bódog udvarlási vehemenciáját ismerve most kicsit félve várom, hogy két hónap múlva a faluban hány új alomnyi, rózsaszín orrú kiskutya születik.
