Feldmár András: Most vagy soha

Myreille

Elhasználtuk a Carpe diemet. Túl sok sallang rakódott rá, pedig a lényege ugyanaz volt, mint a most vagy sohának. Hogy élni kell, hogy jól kell élni.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy csináljunk, mintha élnénk. Képesek vagyunk elfogadni a boldogtalanságot és beletörődni a sorsunkba. Még arra is képesek vagyunk, hogy önmagunkról elfeledkezzünk.

Feldmár András: Most vagy soha (HVG könyvek)

Feldmár András: Most vagy soha (HVG könyvek)

Élesen emlékszem arra a pillanatra, amikor először Feldmárt olvastam. 2002 őszén ropogós volt a válási papírom, nagyon nagy volt a felkavarodás bennem és ő még közel sem volt ilyen ismert gondolkodó, mint mostanság. A következő években elolvastam tőle mindent, előadására jártam, interjút készítettem vele, majd elértem arra a pontra, hogy Feldmárból egy életre kiolvastam maga. Telítődtem a gondolataival és inkább unalmassá vált, mint katartikussá.

“Lehet, hogy sok dologról már hallottatok tőlem. Gyakran azért ismétlem magamat, mert én is, ha ötször hallok is valamint, csak rámondom, hogy jó, persze, ezt már ismerem. De talán hatodszorra megérzem, hogy igaz, hatodszorra leesik a tantusz. A fontos dolgokat állandóan ismételni kell.” (Feldmár András)

A Most vagy soha véletlenül került a kezemben – és ki vagyok én, hogy a végzettel vagy a sorssal vitatkozzam – és a könyvben nem sok vadonatúj gondolatot találtam, mégis elemi erővel hatott rám. Jó időben és jókor jött az ismétlés. Ebben a könyvben Feldmár András a szeretetről, az életről és arról, hogy élünk-e igazán, a saját élményről, az időről, a szégyenről, a fájdalomról és a szenvedésről, a vágyról, a gyereknevelésről és a párkapcsolatokról gondolkodik. Nagyon fontos, hogy gondolkodik, sokat kérdez, sok mindenről mesél. Nem akar semmit sem az olvasóra erőltetni, de mutat egy olyan nézőpontot, amely eltávolít a “reakcióból”, a bűntudatból, a beidegződésektől, és ezzel lehetőséget ad arra, hogy változtassunk az életünkön, a fájdalmas ördögi körökből ki tudjunk lépni, hogy boldogabb irányba tereljük az életünket.

A könyv mottója Hillél rabbi néhány sora:

“1. Ha én nem vagyok magamért, ha én nem képviselem a saját érdekeimet, akkor ki lehetne értem? Ki segíthetne nekem?
2. Ha csak magamért vagyok, ha csak a saját érdekeimet képviselem, mi vagyok?
3. Ha nem most, akkor mikor?”

Feldmár régóta mondja – már a Tudatállapotok szivárványában és a Van-e élet a halál előtt?-ben is ezt a kérdést feszegette -, hogy az élet most van. Nem volt és nem lesz, hanem most van és akármit teszünk rettentő magányosak vagyunk. Senki más nem tudja, hogy mi a személyes élményünk, mi van a fejünkben, a lelkünkben csak mi magunk, mégis elfelejtjük tisztelni mind a saját, mind a másik ember valóságát. Mintha bármit jobban tudnánk…

“Onnan tudhatom, hogy valaki szeret, hogy minimum komolyan vesz.” (Feldmár András)

Nagyon nagy bátorság kell ahhoz, hogy megmutassuk, mi van bennünk, mire vágyunk, milyenek is vagyunk, mert már kisgyerekkorunktól arra nevelnek minket – főleg megszégyenítés eszközével -, hogy elnyomjuk, ami bennünk van és közben úgy csinálunk, mintha végtelen időnk lenne. Ezek a kérdések nem csak önmagunk felfedezése miatt fontosak, hanem a gyereknevelés miatt is. Feldmár megmutatja, hogy a minket körülvevő világot hogyan lehet megkérdőjelezni, hogyan lehet kiszúrni a hazugságot és a hülyeséget. Gondolataival gondolkodni tanít és tulajdonképpen ez a legfontosabb, mert minden más bennünk van. A bátorság is.

“Ha azt mondom valakinek, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és ő  őszintén megvizsgálja az életét, de azt találja, hogy rosszabb lett, mióta vele vagyok, akkor én nem szeretem őt. Függetlenül attól, hogy mit mondok.” (Feldmár András)

Ebben a könyvben is sokat mesél Feldmár a párkapcsolatokról. Arról, hogyha egy kompromisszum miatt mindkét ember rosszul érzi magát, akkor az tragédia. Két boldog ember helyett két boldogtalan él együtt. A nagy kérdés, hogyan tud két ember úgy együtt élni, hogy egyik sem árulja el önmagát, egyikük sem kér a másiktól olyat, amit nem tud megcsinálni és nem bántjuk azt, akit szeretünk.

A Most vagy sohát azért kegyetlenül jó olvasni, mert egyszerre ismerünk magunkra mint áldozatra és mint erőszaktevőre. Szavai finom koppintások a homlokon, hogy igen, ezért és ezért szenvedek már évek óta, majd jön a hideg zuhany, hogy milyen ostoba vagyok, amikor én ezt és ezt teszem a másikkal.

“A baj általában az, hogy ha bántottak, az olyan, mintha leszögeztek volna téged. Elveszted a fonalat, az életed fonalát. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy bántottak, túlélni kell, nem pedig élni. Főleg, ha nem volt körülötted senki, akinek a karjaiban sírhattál volna, és elmondhattad volna neki, hogyan szégyenítettek meg, vagy hogyan bántottak meg.” (Feldmár András)

A könyvben három előadáson kívül az előadás végén elhangzott kérdések és az azokra adott válaszok is olvashatóak. Ez egy nagyon rafinált rész és megadja a könyv dinamikáját.

Védekezünk. Alapállapotunk, hogy védekezünk. Akkor is amikor egyedül ülünk egy szobában és olvasunk. Nehéz szembe nézni a kendőzetlen igazsággal és feléled bennünk a “szkeptikus”: Jó, jó, Feldmárnak részben igaza van, de én más vagyok, én tényleg jót akarok… Feldmár ebben a beszélgetős részekben kihúzza alólunk az önhittség szőnyegét. Nem számít, hogy ugyanazok a kérdések vagy mások merültek fel bennünk, mert így is, úgy is magunkra ismerünk, és ráébredünk, nem csupán életünk egy-egy részét kell átgondolnunk, hanem teljes egészben szembe kell néznünk önmagunkkal és a tévedéseinkkel.

Szembe kell néznünk a sorsunkkal, a végzetünkkel és a szabad akaratunkkal. Létezik-e szabad akarat? Mi a különbség a sors és a végzet között? És vajon mennyire korlátoz a nyelv, amivel ki akarod fejezni magad? Sem az időt, sem a nyelvet nem kérdőjelezzük meg, ahogyan – nagyon hosszú ideig – azt sem kérdőjelezzük meg, amit a szüleink mondanak nekünk. Egyszerűen elfogadjuk és igaznak vesszük. De hazudik-e egy szülő a gyerekének – finomíthatom is a kérdést, hogy néha megtréfáljuk a gyerekeinket, ám ez a lényegen nem változtat. Az idő néha cammog, néha rohan, fontos-e hogy egy óra telt el vagy egy perc? Minden, amire tudunk szavakat, létezik? Ráadásul szavakkal hipnotizálunk, de hogyan lehet felébredni? Mi van a szavakon túl?

Régen, azt gondolták, hogy a hisztériát a keringő petefészek okozza. Freud egyszer bemutatott egy hisztériázó férfit. Először kinevették, hogy ilyen nem létezik. Ma már tudjuk, hogy igen. Ő bebizonyította, hogy akár férfi, akár nő kerül olyan kiszolgáltatott hatalmi viszonyba, ahol senki nem veszi komolyan, hisztérikusan viselkedik. És emlékeztek Galilei-re, hogyan viselkedett vele a művelt világ, amikor azt állította, hogy a Nap nem a Föld körül kering, hanem éppen a Föld kering a Nap körül?

Nehéz fellelni a valóságot, túl sok minden visz tévútra, de megéri kutakodni, megéri Feldmártól a Most vagy sohát olvasni és megéri elmélkedni, másként nézni, mert talán egy lépéssel közelebb kerülünk önmagunkhoz, saját és szeretteink boldogságához… Feldmárt akkor is lehet olvasni, ha boldog az ember, mert biztosan talál benne egy-egy gondolatot, ami megérinti.

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra