Nem újdonság a csúfolódás – mindannyian őrzünk személyes tapasztalatot -, de egyetlen emlékem nem olyan gyomorforgató, mint ami a fiammal történt.
Engem csúfoltak a suliban. Név szerint emlékszem arra a fiúra, aki “Miss Röfinek” csúfolt. Nem mutattam ki, hogy mennyire kiborított, így csak párszor kellett meghallgatnom. Ezt tanítjuk a fiainknak is. Hogy ne vegyék fel, peregjen le róluk minden csúfolódás. Néha, ballábas napokon, ha tükörbe nézek, azt látom, hogy az orrom tényleg olyan, mint Miss Röfinek. Csúnyának és nevetségesnek érzem magam. Egyszer, az első randin, egy fiú megjegyzést tett az orromra, kedvesen, aranyosan, de soha többet nem álltam vele szóba. Azt is mondjuk a fiainknak, hogy bármi történik, bármivel bántják őket, meséljék el nekünk és együtt megoldjuk, együtt találunk rá megoldást. Testi épségük mellett lelki épségükre is figyelünk. Valószínű, hogy iskolás korom alatt többször lehülyéztek, én is gyakran használtam a hülye szót, de emlékeim szerint a hülye szónak sohasem volt súlya, vagy nagyon hamar súlytalan lett. Több csúfoló kifejezésre, formára nem is emlékszem. Tavaly az egyik nagyobb (negyedikes) fiú lebuzizta a fiamat. Mi korábban a gyerekünkkel nem beszélgettünk a méhecskékről és a virágokról, a szerelemről és a kapcsolatok valamint a kapcsolatok szabadságáról. Most megtettük. Tudatosan figyeltünk arra, hogy a “buzi” nem csúnya szó. Nem azért nem csúfolunk, mert nem mondunk csúnya szavakat, hanem azért, mert valakit kicsúfolni, vagy éppen megbélyegezni méltatlan dolog, amúgy meg semmit se mondd el róla, hogy milyen színű hajjal vagy bőrrel, vagy milyen nemi identitással született. Arra neveljük őket, hogy nem úgy leszünk nagyok, ha másokat lenyomunk vagy letaposunk. És olyan sincs hogy gyáva. Aki ezzel szekálja vagy zsarolja, nem a barátja, nem számítanak a szavai. Tegnap azzal jött haza a fiunk, hogy nagyon bátor volt. Nem borult, pedig csúfolták, azt mondták neki, hogy “Te migráns!”. Mi hirtelen szikrát sem kaptunk. Nagyon kicsire zsugorodott a gyomrom és még dühösebb lettem a plakátkampányra, a politikai manőverekre és a felszított gyűlölethez. A gyereknek nem volt újdonság a szó, hiszen beszéltünk róla, tudta, mi történik a szűkebb és tágabb környezetében – szerintem ezért sem ütötte szíven a beszólás, a verbális jobb horogból így lett hangyafing. Azonban az felháborító és elszomorító, hogy a közéletből és a politikából mi csapódik le a 7-9 éves gyerekekre, mit tesz a társadalom a “batyujukba” és ez hogyan fog hatni a felnőtt életükre. Igen, a szellem kiszabadult a palackból, izzik az értelmetlen gyűlölet, ezt eddig is tudtam, de amire nem gondoltam, hogy nem csak a felnőtteket égeti a tüze, hanem a gyerekeket is. A józanság tehetetlenül nézi az őrület tombolását. Hogyan lehet megállítani? Hogyan lehet helyrehozni a károkat?