Legutóbb, amikor az anyukámmal találkoztam, megtanított gyöngyvirágot szedni és muskátlit fiatalítani.
Ez a kép a születésem után pár nappal készült a kórházban. Kevés közös képeink egyike. (A kép tulajdonosa: Myreille)
Mi mindent tanultam az anyukámtól?
Egészen addig a pillanatig, amíg anyu el nem mondta, hogy a gyöngyvirágot nem leszakítani kell, hanem kicsit meghúzni, amíg a tövénél el nem pattan, nem is tudtam, hogy fogalmam sincs a gyöngyvirág csokrok titkáról. Nem is foglalkoztam azzal az egyszerű problémával, hogy a csokorban mindig szép hosszú szára van a virágnak, miközben a kertben mélyen megbújik a levelek között. Húzós-pattintós tudásomat frissiben átadtam a fiúknak, közben – mintegy mellékesen – anyu a muskátlikra mutatott, hogy az átteleltetett muskátli első hajtását le kell törni és egyszerűen ledugni a földbe, mert így erősebb lesz a régi muskátli és az újak is erősebbek lesznek, mintha a régi tövön maradnának. Ezután alig vártam, hogy hazaérjek és kezelésbe vegyem a muskátlimat.
Nem mindig tanultam ilyen lelkesen az anyukámtól, ezért azóta is az motoszkál a fejembe, hogy mi mindent tanultam tőle.
Az első, ami eszembe jutott, hogy gyerekként kötni és horgolni, ő tanított. És sört csapolni is – kocsmánk volt, sokat voltunk együtt “műszakban”. Azután bevillant, hogy nem olyan régen tőle tanultam a vegyes vágottat és a daragaluskát. És persze, gyerekként miatta ragadt rám a legtöbb tudás a konyhában. A gyerekkoromból olyan emlékem nincs, hogy recepteket tanít, viszont arra emlékszem, amikor a finommetélt vágását mutatta, majd megpróbáltam én is és tökéletes szélesmetéltet vágtam, mert rettegtem attól, hogy levágom az ujjamat is. Közös túrós batyu hajtogatásra és kakaós csiga tekerésre is emlékszem.
Sokszor mondta, és szinte mantra lett, hogy vannak dolgok, amiket meg kell csinálni. Ezeket lehet jókedvűen és morogva. “Akkor is el kell mosogatni, ha utálod, de jókedvűen, a tiszta edényeknek és az elvégzett feladatnak örülve, könnyebb.”
Rengeteg családi batyut is kaptam tőle. Néhányat megfejtettem, néhányat még meg fogok fejteni, néhányat pedig úgy adok tovább a fiaimnak, hogy fogalmam sincs, mit teszek. Persze, jó lenne csak a jót továbbadni és továbbvinni, ám – most már – legalább olyan hálás vagyok anyunak az egymásnak feszüléseinkért, hogy nem csak könnyűt adott, hanem nehezet is, és azokért a pillanatokért, amikor “nem volt tökéletes anya”, mint a daragaluska receptért és a gyöngyvirágos trükkért. Mert ő a legfőbb gyökerem, amiből nagyra tudtam, nagyra tudok nőni.
Belőlem és rólam pedig a fiaim tudnak nagyra nőni…
